Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
új közönség van kialakulóban. Meghökkentő szerelésben — párducmintás, testre simuló nadrág, trikó, halálfejes dzsekik, színezett haj, mohikánfrizura — egyre gyakrabban látni „új punkokat” a Kassák klubban, az Ikarus Művelődési Ház, a Közgázklub rendezvényein, a „punkfesztiválokon”, az Iparművészeti Főiskola vagy a Külkereskedelmi Főiskola gólyabáljain. Kisebbnagyobb csapatok ott kószálnak a Belvárosban, megjelennek a koncerteken és zajos tetszésnyilvánítással köszöntik a naponta alakuló, átalakuló új punkzenekarokat. Az új jelenség kialakulását először csak a plakátokon megjelenő meghökkentő együttesnevek — Cretens, Inkubátor, ETA, Petting, Orgazmus, Elhárítás, stb. — jelezték, de újabban — ha tetszik, ha nem — a szélesebb nyilvánosságnak is tudomásul kell vennie, a csövesek után itt vannak a punkok! Az iskolákban eltanácsolták az első diákokat, a munkahelyeken kiosztották az első fegyelmiket, az illetékes intézmények visszautasították a punkzenekarok első próbálkozásait, a rendőrség betiltott jó néhány koncertet — hiába! A szellem már kiszabadult a palackból, sőt ahogy az „eredeti” punkok megjegyezték, már megindult a jelenség divattá „hígulása”. Épp ezért nem árt, ha közelebbről, előítéletektől mentesen is szemügyre vesszük, miről és főleg kikről beszélünk, ha a magyar punkokról van szó. Műfogsor, műbalhé, műbőr Közgáz-klub. A punkok egyik törzshelye. Az elmúlt fél évben hétfőn esténként kísérleti stúdió működött itt, lehetőséget teremtve olyan zenekaroknak a bemutatkozásra, amelyeket máshol nem szívesen látnak. Az egyik ilyen látványos demonstrációra májusban került sor. A koncert hétkor kezdődik, de már hat órakor feltűnnek az egyetem környékén az első punkcsoportok. A menzáról hazafelé siető egyetemisták, tanárok meghökkenve bámulják meg őket. A tarkabarka öltözék, a kifestett arc, a rikító színűre festett haj szokatlan látvány errefelé. Fotóskollégámmal és nyugatnémet vendégeinkkel fél hétkor érkezünk. Mindkét vendégünk főiskolai hallgató, fotózik, de fél, hogy most baj lesz, mert az NSZK-ban az ilyen koncerteken mindig véres verekedések vannak. A punkok gondolkodás nélkül bevágnak az ilyen „jól” öltözött alakoknak, mint mi vagyunk. Itt pillanatok alatt kiderül, hogy a félelmetes külsejű fiúk ártalmatlanok. A lányok is szívesen pózolnak, sőt már rutinosan állnak a fotózáshoz. Nyújtogatják a nyelvüket, vad pofákat vágnak, fintorognak, ahogy a külföldi lapokban látták. Egyik-másikuk trafikból vett álbiztosítótűt, műanyag vámpírfogsort illeszt a szájába. Nem tudjuk megállni röhögés nélkül. A punkok készséggel adnak felvilágosítást a hajszínezésről is, megmondják a maszekok címét, hol lehet menő jelvényeket szerezni, stb. Vendégeink elhúzzák a szájukat, amikor tolmácsolok. Komédiások — mondják, miközben nyomakodunk a tömegben a bejárat felé. A klub dugig emberekkel. Fojtogató füst, félhomály, az izzadt testek orrfacsaró kipárolgása érződik. Itt is, ott is ismerős arcok. Fiatal értelmiségiek, szociológusok, újságírók. Néhányuknál fényképezőgép. A „kibicek”, de néhány egyetemistát is látok — „beöltözve”. Várják a produkciót, hátha most történik valami. A parányi színpadon néhány erősítő, hangszerek. Zene szól, de senki sem figyel oda, a közönség lassan körbeüli a dobogót. Néhányan tapsolni kezdenek, amikor valakik felveszik a hangszereket, és rövid tanácskozás után — mit is játszunk? — kezdődik a koncert. Kakofónikus csörömpölés, gerjedő mikrofonok, hamis hangok... Aztán újabb zenekarok csapnak — szó szerint — a húrokba. Előtte ugyan veszekednek egy sort, mert van olyan társaság is, amelyik dobos nélkül érkezett, és a közönség soraiból sem vállalkozik senki, hogy beszálljon. Végül letakarodnak a színpadról, és a büfépulthoz kullognak kólát inni, miközben a közönség már a nagy attrakciót, az ETÁ-t követeli, amelynek tagjai meg is jelennek a színpadon, ők ma sztárzenekarnak számítanak a punkok körében, őket mindenki elfogadja, végighallgatja. Ezt tükrözi a műsoruk is. Aránylag élvezhetően játszanak, hangos di-o kiáltásokkal biztatják a közönséget, s néhány fiú hajlandó is részt venni a szertartásban. Vad lökdösődés kezdődik a színpad előtt. A punk táncot, a pogot járják. A látvány félelmetes és egyben nevetésre is ingerlő. Híradásokból tudjuk, az ilyen lökdösődés, az elszabadult indulatok már nem egyszer halálesethez vezettek. Itt most pattanásos kamaszok esti tornagyakorlataikat végzik. Fotós társaim mosolyognak. Intenek. Menjünk. Köszönik a vendéglátást, de a magyar punkokból elég volt. Menjünk a levegőre — mondják — szellőztessük ki a fejünket! Cél a céltalanság Pattanásos kamaszok hőbörgéséről, zenélgető amatőrök próbálkozásairól, vagy csupán egy új divat elterjedéséről van szó? Aligha. A punkzenéből született és születhet meg az új hullám, a tizenévesek mellett nálunk is egyre több egyetemista és fiatal értelmiségi csatlakozik a punkokhoz, vagy szimpatizál velük. Annak, aki csak divatot vagy hőbörgést lát ebben a jelenségben, ajánljuk figyelmébe az alábbi beszélgetést, amit három, magát punknak valló fiatallal folytattunk, akiknek a nevét — saját kérésükre — nem írjuk ki. Z. R. 16 éves, magántanuló az egyik fővárosi gimnáziumban. Punkszerelésben jár, 4-5 osztálytársához hasonlóan. A tanárokkal folytatott mindennapos viták után szülei kivették a gimnáziumból. Igazgatója tanácsára (apja orvos, anyja laboráns) pszichológustól papírt szereztek, hogy tö