Ifjúsági Magazin, 1984 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
az első helyet is megszerezhette volna, ha nem pontozzák le. (Ebben a sportágban nemcsak az ugrás hossza, hanem a pontszám is számít a végső sorrendben!) Kérdés, mit érhetne el Tibi, ha lehetőségei megközelítenék csupán az NDK-s és csehszlovák síugrókét. Alighanem egyik évről a másikra betörhetne a világ élvonalába. Ezzel szemben még azt a lehetőséget sem kapta (kapták) meg, hogy elindulhassanak a szarajevói téli olimpián. Nem tagadják, nagyon fájlalják a távollétet, hisz’ mikor fognak még egyszer az életben hazánkhoz ilyen közel eső országban rendezni olimpiát? Amellett nem is biztos, hogy kizárólag a „futottak még” mezőnyében végeztek volna. Az edző váltig állítja: Tibi képes lett volna az első húszba beverekednie magát a nagysáncon. Mindez persze, elméleti kérdés. Tény viszont, hogy azok, akik hazánk színeit képviselték ezen a téli olimpián, semmivel sem jobbak a síugróknál. Nyúlánk, mosolygós arcú fiatalember. Hadd tegyem hozzá — kétórai beszélgetés tapasztalatai után igen komoly fiatalember. Nem azt az életet éli, amit a korban hozzá hasonló fiatalok. És szent meggyőződésem, sokkal, de sokkal többet áldoz magáért a sportért, mint esetleg egy fiatal labdarúgó vagy atléta. Minden nap fél hatkor kel. Budakesziről (ott lakik szüleivel) másfél óra az út Újpestig, az iskoláig. Iskola után újabb másfél óra haza. Ebéd után rövid pihenő, majd felszalad a Szabadság-hegyre. Igen, kérem, felszalad. Ez napi 4—5 kilométer. Edzés után többnyire már csak gyalogol. És gyalogolni kell minden ugrás után, mivel hazánkban a sáncokon nincs lift... PETHES SÁNDOR :