Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-05-01 / 5. szám
MIÉRT ÉRDEMES ÉS MILYEN IDEGENBEN ZENÉLNI? Babits Marcella, illetve a Marcellina P. J. T. neve alig másfél éve ismert a hazai poprajongók körében. 1984 elején Te vagy a sztár című dalukkal hívták fel magukra a figyelmet, amely szinte valamennyi sikerlistán szerepelt és azóta is népszerű és kedvelt sláger. Ezt követően azonban keveset hallottunk az együttesről, s mármár elkönyveltük őket az „egynyári” előadók közé, amikor újabb dalokkal (Elviszi majd az idő, Futok az úton, Robot) jelentkeztek a rádió műsorában, idén februárban pedig több klubban („E”, Dolly Roll) és reprezentatív bemutatón (Tessék választani, Hilton) koncertet is adtak, májustól országjáró turnéra indulnak. Készülőben van első nagylemezük is. A hazai popéletben tehát 1985-ben „új” együttes száll a ringbe, amely azonban korántsem „csikócsapat”. Babits Marcella, az együttes énekese 1972-ben a Ki mit tud?-on, a Kócbabákkal debütált, majd miután itthon nem sikerült befutnia, az Apostol zenészeinek társaságában a külföldi vendéglátóiparba szerződött. 1974-től 1983-ig dolgozott folyamatosan a nyugat-európai országokban, s közben kialakította saját zenekarát, a Marcellina P. J. T.-t (Polgárjogi Társaság), amelynek tagjai Kaszás Péter dob, Molnár János billentyűsök, Marschalkó Zoltán szólógitár és Temesvári András basszusgitár. A zenekar 1983-ban — amolyan próbaképpen — készítette el a Te vagy a sztár-t. Azt akarták felmérni, van-e keresnivalójuk a hazai popmezőnyben. A siker minden elképzelésüket felülmúlta, s a folytatás azt ígéri, még minden előttük áll. Mi azonban arra voltunk kíváncsiak, mi van mögöttük? A hatvanas évek végétől magyar együttesek és énekesek százai dolgoznak a külföldi vendéglátóiparban, de erről a világról eddig keveset tudhattak meg a rajongók. Volt aki titkolta, volt aki szégyellte, volt aki a legpraktikusabb pénzkereseti forrásnak tekintette ezt a szereplést. Babits Marcella viszont éppen az elmúlt tíz év tapasztalataira szeretné alapozni új karrierjét. Élményekről, kudarcokról, tanulságokról, a kevésbé látványos zenészhétköznapokról beszélgettünk vele. Megkérdeztük BABITS MARCELLÁTÓL — Egy véletlen révén kerültem ki a külföldi vendéglátóiparba. 1972-ben a Kócbabákkal a Ki mit tud?-on szerepeltünk, de utána nem jött össze semmi. 1973-ban egy NSZK-beli menedzser jött az Interkoncerthez, hogy 10-tagú zenekart szerződtessen lokálokba. Az Apostol és én énekesnőként megfeleltünk. Kint aztán rögtön baj volt, mert kiderült, nem azt az igényes dzsesszrockot várja a közönség, amit játszottunk. „Profik vagyunk” — mondta a tulajdonos, de erre nem tudnak táncolni. Adott egy kazettát, azt tanuljuk meg, s bármilyen cikisnek is találtuk a zenét, a továbbiakban ezt kellett játszanunk. Négy hónapig maradtunk az NSZK-ban, illetve Svédországban. Stockholmban például a Grand Hotelban mindenki külön apartmanban lakott ... — Csak nem vitték ágyba a reggelit a zenészeknek? — Na, azt azért nem! Ez az eset volt az a kivétel, ami erősítette a szabályt. Kezdetben ugyanis az NSZK-ban például napi hét órát dolgoztunk, Stockholmban viszont csak hármat. S a lakáskörülményekre is inkább az volt a jellemző, hogy egy padlásszobát kaptunk vagy külön a zenészeknek fenntartott szobát. Minden lokálban más-más a szokás. Amiben azonosak: mindenütt keményen kell dolgozni. A szerződésekben nincs benne például az utazásra szánt idő. Így ha az egyik nap az NSZK-ban játszottunk és másnap 1400 kmre, Svédországba szólt a szerződés, akkor oda el kellett jutni. Duisburgból Stockholmba például másfél nap alatt. Alvás nélkül! Utána csomagolás, mosakodás, és fitten fel a színpadra! Munka után alig vártuk, hogy bezuhanhassunk az ágyba. Mert amíg dolgozunk, szinte nincs pihenőidő. A tulaj elvárja, hogy a pénzéért a szünetben is a közönség között legyünk. A színpadon sincs lazítás. Mozogni, mosolyogni, viccelődni kell, hogy a hangulat feldobott legyen, szívesen fogyasszon a közönség. — A hazai viszonyokhoz képest ez valóban „kemény világ". Nem beszélve a nyelvi nehézségekről. Hogyan lehet ezeket a buktatókat kikerülni? Mennyire doppingoljátok magatokat? — Az ember megtanulja beosztani az idejét. Van, amikor 12 órákat alszunk. Van, aki kávézik, cigarettázik. De a problémákat — főleg kezdetben, amíg ezt a tempót megszokja az ember — nehéz kikerülni. Én is rövid idő után „hangszálcsomót” kaptam a megerőltetéstől. De 39 fokos lázzal is dolgoztam. Aztán itthon egy hónapig meg se szólaltam. Egy orvosnő azt mondta, felejtsem el az éneklést. De amikor kipihentem magam, mégis folytattam. A nyelvi nehézségeken pedig úgy lehet úrrá lenni, hogy eleinte lelkesedéssel pótoljuk a tudást. De aztán meg kell tanulni a nyelvet, ha valaki boldogulni akar, s nem akarja, hogy átverjék. — Rossz tapasztalataitok vannak? — Inkább vegyesek. A zenészt általában afféle cigánynépségnek tartják, s a tulajdonostól függ, milyen viszonyt alakít ki velünk. A végletekre két példa. Az NSZK-ból Svájcba, egy síparadicsomba 30