Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-04-01 / 4. szám
A játékteremben kattognak, berregnek, dübörögnek a programozott játékautomaták. Falánkan zabálják a fémtízeseket. Tizenévesek kettesével, hármasával megy játszik, a többi meg kibicel, aztán helycsere. Néhány perc játék, ha nincs elegendő pont, újabb tízest nyel el a gép. Jó egy órája mentem el az ablak előtt és ugyanazt a három fiút láttam az egyik automata előtt, mint most, amikor visszajöttem. Odaállok melléjük. Egy darabig nézem a nem túl lenyűgöző játékot, míg egyikük megszólít: — Beszállsz? — Kösz, nem élek vele — jópofáskodom. — Ehhez dohány kell, nekem meg abból soha nincs elég. — Á, nem olyan veszélyes. Egy kilót, ha itthagyok. — Sokat vagy itt? — Hetente kétszer biztosan. De van, hogy többször is. — Nem nézlek tizenhét évesnél többnek. Diáknak látszol.— Félig. Ipari tanuló vagyok, autószerelő. — Ja, akkor innen a pénz. Mármint a jatt. — Dehogy! Persze, néha leesik valami a műhelyben, de azt nem lehet „lenyelni”. Az inas nem sokat kap. — Akkor honnan a pénzed a játékra? Ösztöndíj? — Hülyéskedsz? Az négyszáz forint. Két napra, ha elég! Otthon kapok egy hónapban tisztán 2000 (!) forintot. Ehhez jön még az ösztöndíj, meg néha valami fusi. — Az összes pénzed a játékteremben vered el? — Nem, kajálok is belőle, meg a haverokkal diszkóba megyünk, meg mit tudom én! Szóval elmegy. — A szüleid mivel foglalkoznak? — A faterem is autószerelő, otthon is melózik. Az anyám adminisztrátor. Ide most valami erkölcsi prédikáció kénél Nem visz rá a lélek. E nélkül is mindenki tudja, hogy itt nem stimmel valami. Hogy ez nem vezet jóra. Mert ha ennyi idős korában valaki ezt szokja meg, abból mi lesz később! Te jó ég! Mégis prédikálni kezdtem. Házibulin Egyetemista ismerőseim bulira hívtak. Miért ne mennék, gondoltam, vettem egy üveg szekszárdi vöröset és beállítottam. A régi, jó házibulik nosztalgiája csapott meg, jó zene, jó zsíroskenyér, jó borozgatás és nem utolsósorban jó beszélgetés. De ez még a bejárati ajtó előtt történt. Leírhatatlanul, kimondhatatlanul nagy lakásba léptem be. Ezt mindjárt az előszoba méretéből láttam, mert abba úgy, ahogy van, befért volna egy lakótelepi másfél szobás. Aki beengedett, éppen hogy köszönt, rohant az egyik teremnyi szobába, ahol a videó-istennek hódoltak. Levettem a kabátom, szorongattam a literes vörösboromat és egy másik szoba felé vettem az irányt, ahonnan némi beszéd szűrődött ki. Benyitottam, négy srác terpeszkedett ott hatalmas bőrfotelokban, körülöttük a legkülönbözőbb helyeken italok. Főleg pezsgő. Főleg márkás. Sietve eltüntettem a kezemből a vörösbort. A srácok abbahagyták a dumát, várakozással néztek rám. — Szevasztok. Péter ismerőse vagyok, így kerültem ide. Ismeritek? — Persze, a bátyám — válaszol egyikük a pezsgőspohár mögül. — Te is egyetemista vagy? — Nem, nálunk Petre a fej, én a munkásosztályt képviselem. Ha minden igaz, még az idén műszerész leszek. Ők meg — mutat körbe — az osztálytársaim. — Miért vagytok ennyire külön? — Amit néznek a videón, azt már ezerszer láttuk. — Akkor miért nem mentek valahová szórakozni? — Jó itt is. Van pia, lehet dumálni. Meg nem is nagyon van pénzünk. Egy diszkóba minimum 200 forint kell, annyi meg éppen nincs. Első benyomásaim alapján erre még gondolni sem mertem volna. Meg is jegyzem: — Nem úgy néztek ki, mint akinek lyukas a zsebe. — A látszat csal. Harmadéves vagyok, már teljesítménybérben dolgozom, ezzel ezerhárom-ezernégyszáz forint körül keresek egy hónapban. Otthonról nagyon keveset kapok. Hobbim a zene, magam is próbálkozom vele, az meg nem fillérekbe kerül. Szóval nem vet fel a pénz. — De hát ez a lakás, ezek az italok? — Ennek nem mi vagyunk a gazdái. De azért marha jó itt, mi? Hamar megszoknám! A többiek helyeslően, egyetértően bólogatnak. Egyáltalán nem véletlen beszélgetés Koncert után hosszú asztalt ülünk körül. Lehetünk vagy nyolcan. Figyelem, hogy ki mit rendel. Ketten sört, mindenki más üdítőt. Illetve egy valaki cukrászsüteménnyel próbálkozik. Kap is valami száraz tortafélét, amit aztán lemondó mosollyal töm magába. Rajtam kívül mindenki másodéves szakmunkástanuló. Első kérdésem: kinek mennyi pénze jön össze egy hónapban? Válaszok: — Ezerötszáz. — Ezerkétszáz. — Hatszáz (!) — Kilencszáz. — Kétezer (!) Az egyik srác hallgat. — Neked annyi, hogy össze sem tudod számolni? — sütöm el meglehetősen rossz viccemet. — Nem. Nekem az ösztöndíjamat haza kell adnom. Otthon mindent megkapok, némi zsebpénzt is, de az elég változó. Ha megyek valahová, akkor pénzt kérek, rendszerint kapok is, bár nem sokat. Várok, hátha folytatja. De leblokkolt. Csak egy pillanatra villan át az agyamon, hogy én is így nőttem fel. Csak akkor ez természetesnek tűnt, most meg kivétel. Hm . . . Második kérdésem: ki mire költi a pénzét? A válaszok egy része megegyező. Ilyen a kaja, cigaretta (ebből a társaságból kivétel nélkül mindenki dohányzik!). A diszkót már csak négyen mondják, moziba öten járnak. Egy szenvedélyesen szereti a cukrászsüteményt, egy másik dobolni tanul (nem kis pénz). Van közöttük mániákus barkácsoló, ez is elég költséges szórakozás. Abban mindannyian megegyeznek, hogy tulajdonképpen kevés a pénzük — de nagyjából abban is, hogy ez csak a vágyaikhoz, álmaikhoz képest igaz. Harmadik, egyben utolsó, nagyon célzatos kérdésem: Mi a véleményük a megemelt ösztöndíjról, amelynek nagysága a tanulmányi eredménytől függ? Ilyenkor szokták azt mondani, hogy megoszlanak a vélemények. Mert volt, aki azt mondta, hogy neki legalább kétezer forint ösztöndíj kellene ahhoz, hogy hajtson a tanulásban. Volt, aki azt, hogy őt egyáltalán nem érdekli, mennyit kap az iskolában, mert a szülei úgyis a szokott kerek összegre egészítik ki a pénzét. Az általános vélemény azért mégis az, hogy örülnek az ösztöndíj felemelésének, örülnek annak is, hogy nekik maguknak beleszólásuk lesz az elosztásba, hogy számít, sőt fontos a véleményük. Hogy a tanulmányi ösztöndíj ösztönöz-e a tanulásra? Erre azt mondták: majd meglátjuk. Mit lehet erre mondani? Mi is. FRANK IVÁN 9 FOTÓ: KISS GÁBOR