Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-05-01 / 5. szám
szerződtünk. Egy nap alatt kellett megtenni több, mint 1000 km-t, de az utolsó 30 km-re 385 tűkanyar, havas szerpentinút jutott. Ezt a részt két és fél óra alatt tettük meg és az utolsó utáni pillanatban érkeztünk meg. A városka csak hotelekből áll, a miénk, a Hotel Savoy, az exkluzívak közé tartozók. Amikor megérkeztünk, kialvatlanul, fáradtan lerogytunk az előtérben. Az igazgató — meglátva bennünket — elkezdett üvölteni, hogy késtünk fél órát, miért ülünk, gyerünk borotválkozni, hajat nyírni, s azonnal kezdjünk! S ezentúl ne a főbejáraton, hanem a hátsó bejáraton közlekedjünk! Egy szót se szóltunk, elmentünk a szállásra (mert nem a hotelben laktunk), rendbe szedtük magunkat, s mintha mi sem történt volna, aznap este már játszottunk. Később kiderült, hogy ez a „harapás” igazgató is csak „vendégmunkás”. Másfél hónapig dolgoztunk itt, s végig jó pofát kellett vágni mindenhez. Az ellenpélda: Essenben, a város egyik legszebb lokáljában kaptunk szerződést, ahol viszont a tulaj maga segédkezett a kipakolásnál. A lokál személyzete fogadott bennünket és egy hónapig ugyanazt — háromfogásos ebédet — kaptuk, mint a vendégek. — Már többször szó esett róla, hogy a jó és a rossz helyeken egyaránt rövid ideig, egy, legfeljebb két hónapig dolgoztatok. Miért? — A változatosság miatt. Külföldön a piac azt diktálja a tulajdonosoknak, hogy minél sűrűbben új zenekarokat szerződtessenek — újabban már egy-két hétre —, mert a közönség igényli a változatosságot. Az elképzelhetetlen, ami nálunk, hogy egy étteremben vagy lokálban évekig ugyanaz a banda játsszon. — Egész Nyugat-Európát bejártátok. Hogyan sikerült szerződéseket szereznetek? — Több impresszárióval is tartjuk a kapcsolatot. S ha egy zenekarnak jó híre van, megbízható, akkor idővel több ajánlat közül választhat. — Ha vendéglátózásról beszélünk, nem éppen pozitív képzeteket társítunk e fogalomhoz. Annak idején a Beatles is részeg matrózoknak, prostituáltaknak játszott Hamburgban . . . — Hát igen! Van ilyen lokád is. Ilyen helyeken kell a legtöbbet és a legkeményebben dolgozni, és nagyon vegyes a közönség. Prostituáltak, stricik, kétes elemek. De ha egy zenekar már válogathat az ajánlatok között, akkor az ilyen helyek egy idő után elkerülhetők. Kezdetben nekünk is kellett olyan helyeken játszani, ahol a férfiak a szoknyák alá nyúlkáltak, ahol a jugók meg akartak késelni egy svédet, és sorolhatnám. — S mindezt te, mint „frontember”, ráadásul énekesnő, hogy viselted el? A vendégség vagy a tulaj mennyire követelt tőled egyéb szolgáltatásokat? — A világon mindenütt a vendég joga, hogy próbálkozzék. Nekünk zenészeknek viszont szórakoztatnunk kell a pénzéért. De ott, ahol „konzumálni” is kellett volna, mi nem játszottunk. A tulaj azt mindenütt jó szemmel nézte, ha a zenész leült egy asztaltársasággal, de én a három lépés távolságot mindigmegtartottam. Ugyanez vonatkozott a tulajdonosokra is. Ők egy másik kasztba tartoznak, s általában a jobb helyeken a tulaj már nem ereszkedik le a zenészeikhez vagy az énekesnőhöz. Különösen az NSZK-bam megszabott, ki milyen körben mozoghat. A legtöbb helyen nem is volt sok közünk egymáshoz. A tulajnak nem az az érdeke, hogy megkapjon egy énekesnőt, hanem hogy a közönség otthagyja a pénzét a lokálban. — Akkor másként kérdezem: felnőtt ember vagy, a turnékra nem viheted magaddal a családodat, a barátodat. A zenészek hogyan oldják meg az ilyen jellegű problémákat? — Értem. Nézd, nekem később 4 évig volt egy NDK-ban élő fiúm, akivel mindig meg tudtuk oldani a találkozást. Kezdetben olyan fiúval éltem együtt, aki a zenekarban játszott. Hogy mások ezt hogyan oldják meg, nem tudom. Az biztos, hogy a legtöbb zenész a pénzért vállalja ezt a munkát. Ezért mennek ki egy vagy két évre, s gondolom, a közös cél — például a lakás — érdekében mind a két fél tudomásul veszi ezt a helyzetet, megalkuszik a gondolattal, hogy a társa, férje stb. ez idő alatt mással is alszik. — Még ha csak aludna, de elég cifra pletykákat lehet hallani a „cigányélet” örömeiről! — „Rossz” zenekart fogtál ki, mert nálunk ilyesmi nem nagyon fordult elő. Talán azért maradtunk együtt 10 évig, mert az efféle kalandok, sztorik másokkal történtek meg. Persze, esetek mindenhol előfordulnak. Velünk is volt olyan zenész, akinél megjelent három nő — később kiderült, a mama meg a két lánya — akikkel eltűnt, s három napig nem láttuk őket. Vagy észrevettük, hogy napok óta bejár a műsorra egy házaspár, akikről azt hittük, a törzsközönséghez tartoznak. Kiderült, hogy másról van szó. A férfi egyik nap odament a szaxishoz azzal a szöveggel, hogy őt és engem meghívnának hozzájuk vacsorázni. Gondolom, tudod, miről lett volna szó. Aki ilyesmihez kedvet érez, az vendéglátózás közben sok mindent átélhet. De megjegyzem, a zenészvilágban — itthon is — ezek gyakori esetek. Volt alkalmam tapasztalni ezt a Ki mit tud?-on, vagy pályám kezdetén az Interkoncertben is. Első kiutazásunk alkalmával az ORI büfében beszélgettünk, amikor odajött egy jól informált idősebb úr, s mondta, ha nem jönne össze a buli az Apostollal, majd ő segít. Aztán, amikor szükség volt rá, felkerestem. Felvitt a IV. emeletre, bemutatott az Interkoncert azóta lebukott egyik munkatársának, aki csak annyit mondott: persze, rendben lesz minden, gyertek vissza, ha mindent megbeszéltetek. Jöttünk lefelé a lépcsőn és én nem tudtam, mit kell itt még megbeszélni. Aztán megtudtam! Az illető közölte, ő már öreg ahhoz, hogy velem csináljon valamit, így hát nekem kellene vele csinálni valamit. Csak annyit mondtam, ezen még gondolkodom, és valósággal elmenekültem. — Kint nem voltak ilyen megaláztatásaitok? Például, mennyire oszt vagy szoroz, hogy „vendégmunkások” vagytok? — Az NSZK-ban mindig éreztük, hogy a külföldieket nem szeretik. Nagy a munkanélküliség. Kezdőként, ismeretlenként sokszor éreztük, hogy lenéznek bennünket. De amint némi tekintélyt szereztünk, s én is jobban beszéltem a nyelvet, sikerült jobb kapcsolatokat kialakítani. De ez is csak részben „finomítja” azt a tényt, hogy a zenész, ha külföldi, akkor idegen, és alárendelt szerepe van. Ráadásul még olyannal is találkoztam, aki azt sem tudta, hol van Magyarország. — Tíz év alatt kellő szakmai tapasztalatod gyűlt össze. Hogyan fogalmaznád meg a kinti és az itthoni zenészvilág jellegzetességeit? — Azáltal, hogy kint a tulajdonos érdekelt abban, hogy a legfrissebb számokat játsszuk — mert csak így jön be a közönség —, nagyon kemény munkára ösztönöz, kényszerít bennünket. Ismerni kell naprakészen a nemzetközi repertoárt, így délután is rendszeresen próbáltunk. Magnóra vettük a sikerlistát és az első öt helyezettet mindig kötelező volt játszani, a további 20—30-ból pedig kiválogattuk, mi illett az egyéniségünkhöz. S mindezt lehetőleg egy az egyben kellett megszólaltatni. Még a cikisnek tartott dolgokat is! Az itthoni vendéglátóban, a nagy többségnél évekig ugyanaz a repertoár. Nincs próba és így is jól megélnek. Az új zenekar sokszor ott, a munkahelyen, az első fellépésen játszik először együtt. S ez a zenészek mentalitására is rányomja a bélyegét. — Egy fontos dologról még nem beszéltünk, a pénzről. Nagyon sok zenész töri magát ezért a kemény, sokszor megalázó munkáért. Ez azt jelenti, hogy így is megéri? — A kereseteknél figyelembe kell venni a kinti ár—bér viszonyokat, azt, hogy rettentően keményen kell dolgozni, hogy mennyire kiszolgáltatott az ember például egy betegségnek vagy balesetnek. Így a havi 2000—2500 márka nem is olyan sok, legfeljebb forintra átszámítva. Persze, ebből lejön a közvetítésért az Interkoncertnek járó 10 százalék, a kinti adó, a lakás, az ellátás, az impresszálási díj (7,9%), a megélhetési költségek stb. Például sok függ attól, ki dohányzik, ki mennyit iszik?! Én olyan zenekarban dolgoztam, ahol nem voltak kilengések, ahol tudtak spórolni, így valóban megéri a zenészkedés. Ha valaki egy évet dolgozik folyamatosan, akkor hazajövetelkor vámmentességet élvez az éves keresete arányában. — A legtöbb zenész ilyenkor kezd álmodozni a hazai karrierről vagy egy új zenekar alapításáról. — Igen, mert a zenészek többsége új hangszereket vásárol, korszerűsíti az erősítő-hangosító berendezéseket és a megkeresett tőkével megpróbál itthon is érvényesülni. De van aki — mint én voltam kezdetben — divatőrült, és 7—8 bőrönddel jön haza. Vagy bútorokat hoz, mások aranyat stb. Ha magamnak hozom a dolgokat, akkor vámmentes az ügylet, ha eladom — árutól-értéktől függően — vámot kell fizetnem utánuk. — Tíz évig dolgoztál ebben a — mondjuk így — kegyetlen, a maga törvényei szerint működő világban. Nem fáradtál el? Tavalyi és idei rádiófelvételeid, fellépéseid azt sugallják, Te is itthon akarod élvezni munkád gyümölcsét. — Igen, szeretném mindazt, amit kint tapasztaltam, tanultam, itthon is hasznosítani. Zenekarommal megpróbáltunk saját számokat írni, előadni, de nem mondtunk le a külföldi fellépésekről sem. Most márciusban és áprilisban is jártunk kint Svájcban, ápoljuk a régi kapcsolatokat. Megpróbálunk „szinten” maradni, hogy majd kellő időben „robbantani” tudjunk. SEBOK JANOS A A A _ A A A _ A A _ A ★ ★★★★★★★★31