Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-11-01 / 11. szám
gek”, ide a rockjelenségek közismertté vált egykori ideáljai, ide a nagymamától az unokáig mindenkinek éneklő jókedvű slágergyárosok, a zene helyett ma már diliket kiizzadó, nosztalgiát nosztalgiába oltó, indigóval dolgozó vidámparki zenekarok stb. Választék még ma is akad bőven. Csakhogy ennek a műfajnak legfőbb vonzereje mindig az újdonság varázsa, frissessége, állandó megújulása. S a ma látható arcok — a zenészek hiába mesterei hangszereiknek, hiába van kisujjukban a showbiz’ minden rafinériája — bizony megkoptak, a manírok visszaköszönnek, s az egyre nehezebb gazdasági helyzetben a viszonylag egyre kisebb pénzű tinédzserközönség mind jobban megválogatja mire, kire költi a pénzét. Érdekes, izgalmas, naprakész produkciók nincsenek, az adott kínálat egyre kevésbé kell. S a szakma szemszögéből a piacon áruló zenészeknek valóban egyre gyilkosabb harcot kell folytatniuk ama bizonyos mentőcsónakokért. A megoldás? A műfaj ideológiai újragondolása, ennek nyomán az új üzleti, jogi szabályozók kidolgozása, a monopolhelyzetek felszámolása. Magyarországon az elmúlt években különböző iparágak kapcsán éppen eleget beszéltünk erről. Különös, hogy éppen a nyilvánvalóan nagy üzletnek is tekinthető pop esetében nem történt meg ez az újragondolás. S amíg ez nem történik meg, addig a popverkli őröl tovább, s a műfaj a fiatalok szemében mindinkább elveszíti jelentőségét, érdekességét. Gondoljuk csak végig, ez évben milyen zenei produkciókkal vagy műfaji szenzációkkal kápráztattak el bennünket? Milyen idei lemezekről beszélünk még jövőre vagy milyen nyilvánosságot (is) kapott produkciók jelzik a műfaj fejlődési útját? Vagy gondoljuk végig a hazai videohelyzet jövőbeli kihatásait. Mindezek után túlzás volna a Titanicot emlegetni? Döntse el az olvasó. Mi — állásfoglalás helyett — felsoroljuk azokat az új lemez-zenekarokat, amelyek „játszanak”: Edda, Slamó Művek, Szenátor, Varga Miklós Band, Révész Sándor, Deák Bill Blues Band, Hungária ... Mintha e nevekkel, illetve a zenészekkel más köpenyben, más stílussal már találkoztunk volna! Persze, lehet, hogy nálunk a rockzenészség a továbbiakban már „nyugdíjas állásnak” számít? De félretéve az élcet: mi sem bizonyítja jobban, hogy gyökeres változásokra van szükség, mint az, hogy maguk a zenészek mozgolódnak ez ügyben. Néhányan tehetségfelfedező ,,rockiskolát” szeretnének nyitni, mások gmk-ba tömörülnek, ismét mások hazai és külföldi menedzserirodát szeretnének létrehozni, működik már néhány stúdió, a zenészek közül kivált néhány producer, foglalkoznak koncertszervezéssel, egyes zenészek ügyesen sponzorosítják turnéikat . . . Nem érdemes folytatni, ennyiből is kiviláglik, hogy a rockvilág valójában már régóta készen áll egy minőségi ugrásra, egy strukturális váltásra. Hogy a gyártás, a terjesztés, a kiadás, a felvételezés, a menedzselés stb. egy új viszonylatrendszerben történhessék. S ha ez bekövetkeznék, akkor pöröghetne fel ismét a showbiz’ gépezete nálunk. Addig viszont lehet tippelni, hogy a régóta ismert nevek közül ezúttal ki hányadik lesz a Popmeccs szakmai és közönségszavazásán. Gigi — Csak a divat a fontos!? Szenátor — újult erőkkel, bevált receptek szerint Akit a magyar Kim Wilde-ként reklámoz Zalatnay — Cinibabák után „kulcslyuknak irodalom”