Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1985-05-01 / 5. szám

MIÉRT ÉRDEMES ÉS MILYEN IDEGENBEN ZENÉLNI? Babits Marcella, illetve a Marcellina P. J. T. neve alig másfél éve ismert a hazai poprajongók körében. 1984 elején Te vagy a sztár című dalukkal hívták fel magukra a figyelmet, amely szinte valamennyi si­kerlistán szerepelt és azóta is népszerű és kedvelt sláger. Ezt követően azonban ke­veset hallottunk az együttesről, s már­­m­ár elkönyveltük őket az „egynyári” elő­adók közé, amikor újabb dalokkal (Elvi­szi majd az idő, Futok az úton, Robot) jelent­keztek a rádió műsorában, idén februárban pedig több klubban („E”, Dolly Roll) és reprezentatív bemutatón (Tessék választa­ni, Hilton) koncertet is adtak, májustól or­szágjáró turnéra indulnak. Készülőben van első nagylemezük is. A hazai popéletben tehát 1985-ben „új” együttes száll a ring­­be, amely azonban korántsem „csikócsa­pat”. Babits Marcella, az együttes énekese 1972-ben a Ki mit tud?-on, a Kócbabák­­kal debütált, majd miután itthon nem si­került befutnia, az Apostol zenészeinek társaságában a külföldi vendéglátóiparba szerződött. 1974-től 1983-ig dolgozott fo­lyamatosan a nyugat-európai országokban, s közben kialakította saját zenekarát, a Marcellina P. J. T.-t (Polgárjogi Társaság), amelynek tagjai Kaszás Péter dob, Molnár János billentyűsök, Marschalkó Zoltán szó­­lógitár és Temesvári András basszusgitár. A zenekar 1983-ban — amolyan próba­képpen — készítette el a Te vagy a sztár-t. Azt akarták felmérni, van-e keresnivaló­juk a hazai popmezőnyben. A siker min­den elképzelésüket felülmúlta, s a folyta­tás azt ígéri, még minden előttük áll. Mi azonban arra voltunk kíváncsiak, mi van mögöttük? A hatvanas évek végé­től magyar együttesek és énekesek százai dolgoznak a külföldi vendéglátóiparban, de erről a világról eddig keveset tudhattak meg a rajongók. Vo­lt aki titkolta, volt aki szégyellte, volt aki a legpraktikusabb pénz­­kereseti forrásnak tekintette ezt a szerep­lést. Babits Marcella viszont éppen az el­múlt tíz év tapasztalataira szeretné alapoz­ni új karrierjét. Élményekről, kudarcok­ról, tanulságokról, a kevésbé látványos ze­nészhétköznapokról beszélgettünk vele. Megkérdeztük BABITS MARCELLÁTÓL — Egy véletlen révén kerültem ki a kül­földi vendéglátóiparba. 1972-ben a Kócba­­bákkal a Ki mit tud?-on szerepeltünk, de utána nem jött össze semmi. 1973-ban egy NSZK-beli menedzser jött az Interkoncert­­hez, hogy 10-tagú zenekart szerződtessen lokálokba. Az Apostol és én énekesnőként megfeleltünk. Kint aztán rögtön baj volt, mert kiderült, nem azt az igényes dzsessz­­rockot várja a közönség, amit játszottunk. „Profik vagyunk” — mondta a tulajdonos, de erre nem tudnak táncolni. Adott egy ka­zettát, azt tanuljuk meg, s bármilyen ci­­kisnek is találtuk a zenét, a továbbiakban ezt kellett játszanunk. Négy hónapig ma­radtunk az NSZK-ban, illetve Svédország­ban. Stockholmban például a Grand Ho­telban mindenki külön apartmanban la­kott ... — Csak nem vitték ágyba a reggelit a zenészeknek? — Na, azt azért nem! Ez az eset volt az a kivétel, ami erősítette a szabályt. Kez­­detben ugyanis az NSZK-ban például na­pi hét órát dolgoztunk, Stockholmban vi­szont csak hármat. S a lakáskörülmények­re is inkább az volt a jellemző, hogy egy padlásszobát kaptunk vagy külön a zené­szeknek fenntartott szobát. Minden lokál­ban más-más a szokás. Amiben azonosak: mindenütt keményen kell dolgozni. A szer­ződésekben nincs benne például az uta­zásra szánt idő. Így ha az egyik nap az NSZK-ban játszottunk és másnap 1400 km­­re, Svédországba szólt a szerződés, akkor oda el kellett jutni. Duisburgból Stock­holmba például másfél nap alatt. Alvás nélkül! Utána csomagolás, mosakodás, és fitten fel a színpadra! Munka után alig vártuk, hogy bezuhanhassunk az ágyba. Mert amíg dolgozunk, szinte nincs pihenő­idő. A tulaj elvárja, hogy a pénzéért a szünetben is a közönség között legyünk. A színpadon sincs lazítás. Mozogni, moso­lyogni, viccelődni kell, hogy a hangulat feldobott legyen, szívesen fogyasszon a közönség. — A hazai viszonyokhoz képest ez va­lóban „kemény világ". Nem beszélve a nyelvi nehézségekről. Hogyan lehet ezeket a buktatókat kikerülni? Mennyire doppin­goljátok magatokat? — Az ember megtanulja beosztani az idejét. Van, amikor 12 órákat alszunk. Van, aki kávézik, cigarettázik. De a prob­lémákat — főleg kezdetben, amíg ezt a tempót megszokja az ember — nehéz ki­kerülni. Én is rövid idő után „hangszál­­csomót” kaptam a megerőltetéstől. De 39 fokos lázzal is dolgoztam. Aztán itthon egy hónapig meg se szólaltam. Egy orvosnő azt mondta, felejtsem el az éneklést. De amikor kipihentem magam, mégis folytat­tam. A nyelvi nehézségeken pedig úgy le­het úrrá lenni, hogy eleinte lelkesedéssel pótoljuk a tudást. De aztán meg kell ta­nulni a nyelvet, ha valaki boldogulni akar, s nem akarja, hogy átverjék. — Rossz tapasztalataitok vannak? — Inkább vegyesek. A zenészt általá­ban afféle cigánynépségnek tartják, s a tulajdonostól függ, milyen viszonyt alakít ki velünk. A végletekre két példa. Az NSZK-ból Svájcba, egy síparadicsomba 30

Next