Ifjúsági Magazin, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1985-02-01 / 2. szám

MINI INTERJÚK • MINI INTERJÚK • MINI INTERJÚK • MINI INTERJÚK • MINI INTERJÚK • MINI INTERJÚK Önkéntes száműzetés Paudits Béla vette a kalapját és elköszönt a Madách Színháztól. Jelen pillanatban egyik színházhoz sem kötődik. — Színészi pályafutásod 13. esztendejében állt be a krízis? — Egy kicsit belefásultam és beleuntam a dolgokba. A színházamnál nem kaptam meg azt a megbecsülést, amit vártam volna. Sohasem kaptam prémiumot. „Könnyű neked, egyedül vagy” — mondták. Tizenhárom év után mindössze 5200 forint volt a fizetésem. Ebből is levontak adóra. Elhatároztam, hogy ezentúl civil leszek, csak hobbiból fogok játszani. — Nehéz megérteni az elhatározásodat, hiszen a tévé-show-műsorod után tetőfokra hágott a népszerűséged . . . — Esetleg a közönségnél. A szakma azonban lehúzott. Olyan kritikák jelentek meg rólam, hogy csámpás vagyok és remegő hangú. A nagylemezem egy szálig elfogyott, de a tényt, hogy megjelent, sehol sem reklámozták. Soha nem volt rádiófelvételem, a Filmgyárban sem jártam. Most 36 éves vagyok, majd kitalálok magamnak valamit. — Min töröd a fejed? — Szeretnék gyerekeknek játszani. Azt tervezem, hogy nekik csinálok műsorokat. — Úgy tűnik, nagyon otthon vagy a régi dalok világában. Honnan ez a szeretet az egykori melódiák iránt? — Volt egy bája, kedvessége e kornak. Hangulatos zeneszámok születtek. — Mivel töltöd napjaidat önkéntes száműzetésedben? — Valamikor faipari technikumot végeztem. Ugye mondanom sem kell, hogy egy napot sem töltöttem el a szakmámban. Most egy kicsit pótolom a szakmai gyakorlatokat. Intarziázom, fúrok, faragok. De legalább engem nem fúrnak . . . Versmondó leány Gál Vera, a Babits Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny második helyezettje különös, összetett egyéniség. Szóval, kórusban énekel, az Esztergomi Tanítóképző Főiskola levelező szakának hallgatója, s amúgy civilben danestervizsgás női szabó. — Mi a titka e sokrétűségnek? — Tulajdonképpen a zongorázással kezdődött, hiszen ötéves koromban ültem először e nagyszerű hangszerhez. Ezt követte a zenei általános iskola, később pedig a szép hangú fafúvóson, az oboán tanultam meg játszani. És ha már hangszereket szólaltattam meg, természetes, hogy kíváncsi voltam a saját hangomra is, így aztán nem volt nehéz rábeszélni, hogy belépjek az OKISZ Erkel kórusába, ahol 14 éves korom óta a mai napig is énekelek. Mindig szerettem a verseket, de arra, hogy magam is előadjam őket, csak 18 éves koromban kaptam kedvet. — Megváltozott valami az életedben a TV-szereplés óta? — Talán kedvesebbek hozzám az ismerőseim, a rádiótól is felkértek egy versmondó sorozatban való részvételre, de a legszebb élmény az volt, amikor a csúcsforgalom kellős közepén egy busz lefékezett mellettem, s a vezetőülésből egy középkorú úr gratulált nekem. — Nem akartál soha színésznő lenni? — De igen, régebben. Jelentkeztem is a főiskolára, elsőre kirúgtak. Egyébként a verseny után voltam a rádióban bemondói meghallgatáson, d° azt mondták, főiskolai végzettség nélkül nem megy a dolog, majd harmadéves koromban jelentkeztem újra. Megpróbálom. Foglalkozása: játékvezető Vágó István, a Televízió népszerű riportere úgy tűnik, a vetélkedőkre specializálta magát. A „Fele sem igaz” után a megyék közötti vetélkedőket a „Szivárványt” vezeti. — Mikor kezdődött a játékvezetői pályafutásod? — Jó néhány évvel ezelőtt a Kicsoda-Micsodával mutatkoztam be a tévé képernyőjén. Abszolút zöldfülűként csináltam, ráadásul egyenes adásban. Ez olyan, mintha egy légtornász védőháló nélkül mutatná be a produkcióját. A vetélkedők általában azt a célt szolgálják, hogy játékos módon tanítsanak. A Fele sem igaznál viszont három lehetséges variáció közül kell választani a játékosnak. Félő, hogy a helyes választ így senki sem tudja megjegyezni . . . — A feltett kérdések olyanok, amelyek nem feltétlenül szükségesek az általános műveltséghez. Akik azonban érdeklődnek az elhangzott dolgok iránt, azok megvásárolhatják a Fele sem igaz című könyvet, amely az első ötven adás témáját foglalja össze. — Milyen a jó játékvezető? — Pártatlan, barátságos és helyzetfelismerő. Minden váratlan eseményre fel kell készülnie. — Hogyan fest egy eszményi játékos? — Egyéniség legyen, akivel lehet évődni, aki visszabeszél. — Mi alapján választottad ki a Fele sem igaz vendégeit? — Ismert embereket kerestem. Egy adás során lehetőleg olyanokat hívtam meg, akik bár különböző műfajban dolgoznak, mégis atmoszférájában hasonlóak. — Magánidődben mivel foglalkozol szívesen? — Nyelvtanulással. Angolból, németből, franciából és spanyolból felsőfokú nyelvvizsgám van. Orosz, lengyel és olasz nyelveken is riportképes vagyok. Jelenleg az arab nyelvvel birkózom. AZ INTERJÚKAT KÉSZÍTETTÉK: KEMÉNY GYÖRGY E. GORDON GYÖRGY TÓTH KORNÉLIA Félárnyékban? A „Mamma Maria" kislemez, amelyet Korda György és Balázs Klári énekel, aranylemez lett. Ezúttal a népszerű énekes házaspár hölgytagját kérdezzük. — Hogyan alakult eddigi pályafutásod? — Eredetileg kozmetikusnak készültem, két esztendőn keresztül dolgoztam egy szépségszalonban. Közben elvégeztem egy fotómodell tanfolyamot is. Többek biztatására énekelni is tanultam. Bóta Gizi és Vályi Éva a színművészeti főiskola hangképző tanárai voltak a mestereim. 1978-ban ORI- vizsgát tettem, és még abban az évben sikeresen elvégeztem a rádiós stúdiót is. A Periszkóp együttesben kezdtem előadói tevékenységemet, 1980-tól száróban énekelek. — Illetve duóban . . . — Korda Gyurival gyakran lépünk fel együtt és ilyenkor közös számokat is énekelünk. — A közös fellépéseknél nem tartottál attól, hogy főleg Gyurira figyel a közönség? — Tulajdonképpen természetesnek tartottam, hogy ő vigye a prímet, sokévi munkája fekszik abban, hogy a műfaj egyik sztárja lett. De azt hiszem, hogy ma már azért rám is odafigyelnek. — Egy népszerű énekesnek nem rontja a boltját, ha a feleségével lép fel? — Először féltem attól, hogy Gyuri rajongói rossz szemmel nézik, hogy mellette vagyok, de ma már én is kapok leveleket, virágokat, akárcsak ő. Ne felejtsd el, hogy nemcsak a hölgyek járnak a koncertjeinkre . . . — Mit szeretnél még megtanulni a szakmádból? — Nagyon szeretnék jó táncos is lenni. Pályázó Pályázatok örökös résztvevője a KISZ vásárosnaményi városi bizottságának titkára, Szűcs Gyula. Csak az aláírás soha nem a saját neve, hanem a beregi terület valamelyik községe, vagy KISZ-szervezete. Érdemes-e határszélről benevezni az országos pályázatokra? — Én még soha nem latolgattam, hogy esetleg azért ne adjunk be pályázatot, mert a legtávolabb lakunk a fővárostól. Nyitott szemmel kell járnunk és így észrevehetjük azokat a lehetőségeket, amelyeket a KISZ Központi Bizottsága kínál a lakóterületi politikai munka, avagy a rétegmunka elmélyítésére. Hiszen számtalan ötlet születik az országban, csak nem mind jut el illetékesekhez. A pályázat lehetőséget kínál a töprengő fantáziának, hogy közkincsesé tegyék, amit kitalált. — Milyen pályázatokon szerepelt Vásárosnamény és a beregi körzet? — A legjelentősebb egy jubileumi, szabadidős park terve volt. A városközpontban igen sok társadalmi munkával alakították ki. Az óvodás megtalálja a rönkfákat a romkertben. Az iskolások nagy örömmel másszák meg a piros-kékre festett, kiselejtezett tiszai hajót. A nagyobbak sportolhatnak, a felnőtteknek színi előadásokat tarthatnak egy hamarosan kialakításra kerülő területen. Ezzel a tervvel százezer forintot nyertünk a KISZ KB-tól, s már szépen halad a megvalósítás. — Most min töprengenek a vásárosnaményiek ? — Tényleg töprengés, de kialakítunk egy városi klubot. Van a gimnázium pincéjében egy hatalmas labirintus, amelyben a Rákóczi nevét viselő diákklubbot hozzuk létre. Én azt hiszem, az „alulról” jövő kezdeményezéshez így megtaláljuk a „felülről” csurranócseppenő anyagiakat.