Ifjúsági Magazin, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1987-11-01 / 11. szám

Popzenész a hőskorból Negyedszázada üzemel a legrégebbi ma­gyar popegyüttes, vagy ahogyan alakulása­kor nevezték: beatzenekar. E jeles jubileum arra ingerelte életbe kiszalajtott munkatár­sunkat, hogy a hazai pop dicső 25 évének ta­nulságait körkérdésben vegye górcső alá! Első útja egy ma már nagymamaként funkcionáló énekesnőhöz vezetett. - Bezzeg a mi időnkben! - sóhajtott na­gyot az énekesnő. - Kiálltam az út szélére stopolni, egy óra múlva már lenn is voltam a Balatonnál. Néha még ma is stopotok, de ma már főként az unokáim kardigánját. Tudja maga, milyen drága ma egy kardi­gán? - A beat hőskoráról ha lenne szives .. - merengett el életbe kiküldött munkatár­sunk. - Amikor mindenkinek egyszerre dobbant a szive, meg ilyenek. Ilyeneket tes­sék mondani! -Jó, van ilyen sztorim is. Amikor első zenekarom megalakult, a felszerelésünk mindössze három nokedliszaggatóból és egy pléhlavórból állt. Ez utóbbi volt a dob, a nokedliszaggatókra pedig leloptam apám pecabotjáról a százas damilt, azon gitároz­tak a fiúk. De szép is volt, istenem ... - Mára megváltozott a helyzet, ugye? - reménykedett munkatársunk. - Ma csak az a hangos csörömpölés megy, meg a hejehuja! Ilyen a mi időnkben elképzelhetetlen volt. Mi kérem, még akar­tunk mondani valamit! - Jó, hogy tetszett ezt említeni! Tulajdon­képpen most, huszonöt év elteltével, elárul­ná nekünk, hogy mit akartak mondani? - Sok mindent, de nem lehetett. Meg vol­tunk tiltva. - De most már lehet! - bizakodott kollé­gánk. - Most sem lehet! - mondta az énekesnő. Végzett a kardigánokkal, kötésmintát vett elő, olaszt, egy sima, két fordított. - Ma azért nem lehet, mert lehet. Most még a csapból is mi folyunk, ezért semmi értelme, hogy bármit is mondjunk. Kinél van ma­napság hitele egy vízcsapnak? - Más volt akkoriban a közönség? - Más. De ma is más. Akkoriban még a közönség is túlságosan fiatal, éretlen volt ehhez az egészhez. Összevissza csápoltak, kiabáltak, egyre-másra növesztették a haju­kat. Én már akkor éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége! Szövetkezve az ifjúsági moz­galommal, velük karöltve, csápolási tanfo­lyamot szerveztünk. Most meg lehet nézni bármelyik koncertünket: mindenki egyszer­re csápol, egyszerre boldog. Akkor tettük a döntő lépést, amikor rájöttünk, hogy le kell váltani a közönséget. Nem volt könnyű, de megtettük. A közönség is megértette, hogy a huszonöt évvel ezelőtti lelkesedés ma már kevés. Új idők járnak, másképp kell csápol­­ni! -Látom, kötögetni tetszik! - jegyezte meg az életbe elugrasztott munkatársunk. - Sapka lesz belőle a kisunokának? - Könyökvédő! - lágyult el az énekesnő tekintete. - Mindig is ez volt a vágya, de idáig nem engedhettük meg magunknak ezt a fényűzést. - Ha szabadna még egy kissé a családi ügyeknél időznöm, úgy tudom, maguk ép­pen negyedszázada élnek boldog házasság­ban a férjével. Mi erről a véleménye? - A férjemről? - merengett a nagyi. - Né­ha hamisan énekel, egyébként jó ember. De egy előnye feltétlenül van. Az ő segítségé­vel sikerült rájönnöm a nagy igazságra: hu­szonöt évig együtt maradni valakivel, nem mindig érdem. Néha csak igénytelenség. - Végezetül: mit üzen a fiataloknak? - Azt, hogy vegyenek példát rólunk. Le­gyenek elégedetlenek, lázadjanak, váltsák meg a világot - de mindezt a jó ízlés hatá­rain belül! Vagyis ne ellenkezzenek a szüle­ikkel, a tanáraikkal, a főnökeikkel, mert ab­ból csak baj lehet. Föld S. Péter hal vegyesen, ahogy adódott. A legfontosabb az egészben, hogy mindennap mással. Ez most a di­vat, ez most a sikk. Azé a dicsőség, akinek sike­rül teljesítenie az íratlan normát. És mi van az AIDS-szel - kérdezte meg az ifjú hetvenkedőt egy korosztállyal följebb tartozó be­szélgetőpartnere, akinek mesélt. - Ki gondol arra, kinek jut eszébe az AIDS a Balatonon? - szólt a vállvonogatós, vidám vá­lasz. Eszemben sincs moralizálni, ízlésről, életvitel­ről, érzelmi és kulturális sivárságról elmélkedni. A veszély, amelyet ez az állítólagos divat teremt, elnémít minden prédikációt. Még a szociológiai háttér sem érdekel, a nevezetes tétel, hogy azért rombol valaki maga körül telefonfülkét, metró­kocsiülést, utcai villanyégőt, mert nem azonosul a hatalommal, így lázad. Nem érdekel, nem hi­szem, hogy ebben a divatban hetykeség, szembe­fordulás, valamit megmutatni akarás volna. Azt sem, hogy örömkeresés, a magánytól való mene­külés, a hátrányos helyzet kiegyenlítésére való törekvés. Sziklaszilárd ostobaság és tudatlanság itt a háttér, minden egyéb csak ezt színezi. Igen ám, de a gyerekek, a fiatalok tájékozat­lanságában, szamárk­odásaiban mindig tetten ér­hetők a felnőttek súlyos mulasztásai. Nem kelle­ne ez ügyben a legegyszerűbb vészharangot kon­gatni, de azt folyamatosan? Amíg a legsötétebb agy is fölfogja, hogy nem kanalazzuk ki a baci­­lustenyészetet, ha százszor húslevesnek látszik is. Nem kellene folyton-folyvást addig beszélni az AIDS-ről, amíg szükséges? Szülőnek, pedagó­gusnak, mozgalmi vezetőnek, mindenkinek, aki a fiatalok között él, dolgozik. Az AIDS elsősorban egészségügyi baj, elkerü­lendő, gyógyíthatatlan, halálos betegség. Rette­netesebb, mint a kolera, a szifilisz, a rák vagy a szívinfarktus. Pőrén, körítések, romantikus sza­valatok és prüdéria nélkül ezt szükséges elmagya­rázni minden egyes, amúgy gyors felfogású, de úgy látszik, mégis nehézfejű gyereknek minél ha­marabb. Például az iskolában, ha már szülők és más fórumok nem elég hatékonyak e tekin­tetben. A kényszerűség is erre kötelez, nem csu­pán az emberszeretet. Az AIDS ugyanis nemcsak azt gyilkolja, aki vidám flörtben maga megy elé­be. Áldozata lehet egy aszkéta is, ha kórokozóit mindennap mással terjesztik, terjesztetik a világ­ban. CSONTOS MAGDA 57 KÖZNEVELÉS És az AIDS? Jó házból való tizenhét éves fiú meséli a balatoni élményeit. A két hét alatt, amit nyáron ott töltött, csaknem mindennap összefeküdt valakivel. Több­nyire külföldi lányokkal, keletiekkel, nyugatiak­

Next