Ifjúsági Magazin, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-11-01 / 11. szám
Tizennyolc éves szakmunkás lány vagyok. Egy éve dolgozom és albérletben lakom. Régebben sok barátnőm volt, és úgy éreztem, kedvelnek, de most nagyon elhagyottnak érzem magam. Meg kellett tanulnom, hogy magamra vagyok utalva. Egyre idegesebb, nyugtalanabb vagyok, úgy érzem, éveket öregedtem pár hónap alatt. Nehéz megtalálni a helyünket ebben a rohanó világban, ahol mindenki csak a saját problémájára figyel. Kezdem átvenni a csövesek stílusát, újabban a kemény zenét hallgatom (mert az kifejezi a dühömet), sodródok az árral, és sokszor azt gondolom, semmi értelme az életnek. Pedig micsoda terveim voltak! Szerettem volna leérettségizni, hanglemezvagy könyvesboltban dolgozni, angolul tanítani... és később családot alapítani. Helyette ... egyedül vagyok, albérletben, s egyszerű munkásként dolgozom. Félek, hogy ebből a depresszióból sose kerülök ki, mintha egy mély, sötét veremben ülnék és hiába kiabálnék segítségért. Talán ha lenne egy fiú, aki kirántana ebből az állapotból, aki segítene ... De ilyet még nem találtam. Több srácom is volt és rengeteg csalódásom. A fiúk általában ha megkapják, amit akarnak, kegyetlenek lesznek. A filmekben, a regényekben olyan egyszerű minden, és szörnyű, amikor az ember rádöbben, hogy a valóság egészen más, így jártam a kábítószerrel is, kipróbáltam a sziput, a gyógyszert is itallal. Lebegtem, ültem a szobámban egyedül és szédültem és hangosan nevettem. Aztán még rosszabb volt, amikor felébredtem. Soha többé nem akarok lebegni, nem leszek hülye narkós. De nem tudom, mit csináljak. „Sose repülj az angyalokkal” Nehéz egyedül élni. Különösen nehéz fiatalon, akár úgy, hogy az ember a tanulása, a munkája miatt kénytelen távol élni korábbi környezetétől, szüleitől, rokonaitól, barátaitól, akár úgy, hogy - mert a szülei elhagyták vagy nem törődtek vele igazán - csak önmagára számíthat elsősorban. Nehéz így élni, és még nehezebb „megalapozni" a "felnőtt" életet, otthont teremteni, társat találni, családot alapítani. Megértem, hogy szomorú és elkeseredett vagy, hidd el: nagyon sok fiatal és felnőtt átélte azt, ami téged nyomaszt. Ez persze nem vigasz. De hát nem is vigasztalni akarlak, s te se csupán megértést szeretnél kapni, hanem tanácsot. Látatlanban, a körülményeid ismerete nélkül nem tudok használható tanácsot adni. Hiszen azt már magad is tudod, hogy a „lebegés" nem megoldás, nem kiút, az csak tönkretehetett volna. Tényleg az a helyzet, hogy neked és a hozzád hasonló helyzetben élőknek nem segít automatikusan a társadalom, nincs olyan szervezet, hivatal, ahol megszerveznék, „sínre tennék " az életedet. Magadnak kell eldöntened, mit vagy képes csinálni. De korántsem biztos, hogy képes vagy ezt eldönteni egymagad. Ha akarod, megpróbálunk segíteni, ehhez be kell hogy jöjj a szerkesztőségi fogadóórára. Ehhez többet kell tudnunk rólad. Segíteni valószínűleg akkor sem tudunk, de talán tudunk néhány olyan tanácsot adni - s ez is támasz! -, amelyeket elfogadva segíthetsz magadon. (Ha ez nehézségbe ütközik - a boríték bélyegzőjéről látom, hogy vidéken élsz írd meg a neved, a címed és néhány levélváltással is pótolni tudjuk valamelyest a személyes beszélgetést.) „Zoli” A te problémád hasonló az előbb idézetthez. Fót, ahol albérletben laksz, nincs messze a fővárostól. Gyere be a legközelebbi fogadóórára, eredményesebb lehet, ha elbeszélgetünk. Rendszeresen olvasom az Ifjúsági Magazint, és az egyik cikk nagyon felháborított. Egész pontosan a szeptemberi számban, a „Válogatott magánügyek” című rovatból a „Kopj le rólam” jeligéjű levél. Már a jelige elárulja a levélíró modorát! Hogy lehet valaki ilyen öntelt és dicsekvő?! Az, hogy dicsekedik, még rendben volna, de hogy így lenézi a másik embert, hogy „nem pazarolja rá a levelezőpapírt”, az már minden képzeletet fölülmúl!! Ha valaki ennyire nem tudja megnevelni a személyiségét, akkor legalább ne hangoztassa! Azt hiszi, körülötte forog a világ (de főleg a fiúk!?) őszintén, egy kicsit mindannyian beképzeltek vagyunk, de ennyire? Valószínűleg azért ír ilyen leveleket, mert feltűnési mániája van, s a város, ahol él, már túl kicsi ahhoz, hogy személyi kultuszt csináljon magának. Szerinte a 15 éves fiúk „kisfiúk”, holott még ő a „pisis". S azon csodálkozom, hogy a 18 éves fiúk egyáltalán szóba állnak egy ilyen lánnyal. Szerintem jobban tenné, ha nem a fiúkkal és az ilyen levelek írásával, hanem a tanulással foglalkozna. Legalábbis egyelőre. A tavalyi tanévben a Pajtás újságban jelent meg egy ehhez hasonló, sőt még „vagányabb” levél. Óriási port kavart fel, s több héten át folyt a vita róla, az is lehet, hogy a két levél írója egy ember. Vajon ki tudja? „Egy 14 éves lány” igazad lehet. Sok levélírónk figyelmeztetett veled együtt arra a bizonyos Pajtás-levélre. Sajnos, elkerülte a figyelmemet, pedig a Pajtást is rendszeresen olvasgatom (ez „munkaköri kötelességem"), most azonban, hogy elküldted (te is) az újságkivágást, egyetértünk, ugyanaz írta azt is, ezt is. Két eset lehetséges: vagy hosszú távon dilis és rettenetesen félrenevelt az a lány, vagy valaki - netán felnőtt"- szórakozik velünk és erről a témáról vitát szeretne provokálni valamelyik ifjúsági lapban. Ha tényleg kiskorú a levélíró, nem tudunk segíteni rajta, ha viszont ,felnőtt" provokátor, vigye el az ördög. Arról a szemléletről, ami az említett levelet jellemzi, felesleges vitatkozni. Erről győzött meg a te véleményed is sok levélírónk hozzászólásával együtt. Már sajnálom is, hogy „bedőltem" neki és örülök annak, ahogyan reagáltatok. köszönöm. Úgy gondolom, hogy a szülőkkel való probléma elég gyakori. Az én gondom is elég régen kezdődött, de igazából hét hónapja fajult el. Ekkor találtam meg azt a fiút, akit még most is nagyon szeretek. A szüleim kezdettől fogva ellenezték a kapcsolatot. 16 éves vagyok, harmadikos szakmunkástanuló. Ezt a levelet is egy kiadós sírás után írom. Édesanyámmal nagyon megromlott a kapcsolatom, apuhoz pedig szinte alig szólok. Van egy öcsém, akit „istenítenek”, talán miatta is halmozódik a családban a baj. A szüleim - mondhatok ilyet - gonoszak. Mindig csak bántanak. Szerencsére a barátom megértő, de ebben ő nem tud segíteni, még tanácsot se tud adni. (Már ő is érezte szüleim gonoszságát.) Kérem, ha tud, adjon tanácsot, hogyan tudnék kilábalni ebből az áldatlan helyzetből. „Otthoni problémák” Ejnye, ezek a gonosz szülők! Felneveltek, eltartanak, s a maguk módján óvni próbálnak egy olyan kapcsolattól, ami nekik nem tetszik. Most attól függetlenül, hogy igazuk van-e, hadd kérdezzem meg: tényleg gonosznak képzeled őket? Ha így van, sajnos rosszul neveltek. A leggonoszabb emberek között is lámpással kell keresni azokat, akik a saját gyermekeikhez is gonoszak. Mert vannak rossz szülők, sajnos, egyre többen. Akik eldobják a gyereket, akik nem törődnek vele, de ezek se akarnak gonoszkodni vele, „csupán" nem vállalják vagy éretlenek-alkalmatlanok ahhoz, hogy gyereket neveljenek. Nem hiszem, hogy a te szüleid ilyenek. Másként gondolkodnak, mint te - s lehet, hogy igazuk is van! -, s te ezért gonosznak tartod őket. Mi következik ebből? Hogy felelőtlenül „ítélkezel", hogy önző vagy és buta. Meg kell változnod, így tudsz kilábalni ebből az áldatlan helyzetből. 19 éves lány vagyok, szakmunkásképzőt végeztem, nemsokára érettségizem a dolgozók szakközépiskolájában. Másfél éve járok egy 22 éves fiúval, aki egy tőlünk nem messze levő faluban lakik. Jelenleg katona, jövőre, amikor leszerel, össze szeretnénk házasodni. (Nem ő az első kapcsolatom, én se neki, tehát van összehasonlítási alapunk, tudjuk, hogy megtaláltuk az igazit.) Édesanyám és nővére azonban (apu meghalt) nagyon ellenzik ezt a kapcsolatot. Azt mondják, nem való hozzám, találhatnék jobbat is, hiszen egy érettségizett, művelt lány nem illik egy szakmunkás paraszthoz. (Pedig ők is faluról jöttek a városba.) Az is bántja őket, hogy a fiú szülei szegények (mi is azok vagyunk). Azt hiszik, én egy angyal vagyok, akinek a legeslegjobb jár! Pedig olyan vagyok, mint a többi rendes lány. Pár év múlva a fiam többet fog keresni, mint én és többet, mint a keresztanyám. Tehát el tud tartani engem és a leendő családját. IHMMMMI AT