Ifjúsági Magazin, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
gát és a rohamot a hatalommal való visszaélésnek minősítette, mondván, hogy indítéka minden bizonnyal a Hafenstrasse lakóival szemben felgyülemlett megengedhetetlen indulat volt. Az élet ekkorra már teljesen elviselhetetlen volt a házakban. Védekezésül a bentlakók kommunákká szerveződtek, s valahogy mégiscsak megoldották a hétköznapokat. Népkonyhájuk egytálétellel segítette a rászorulókat (két márka jelképes áron), Onkel Max néven működő kocsmájukban áram híján nagy teknőkben, vízzel hűtötték a sört. „Ne hidd, hogy a Hafenstrasse, pont ez, és csak ez jellemző Hamburgra” - mondta a házigazda mentegetőzésével 1987 őszén a hamburgi egyetemista, akit a programokat szervező kormányszerv adott mellém kísérőnek. Azt azonban elismerte, hogy lassan már tényleg a Hanza-város rossz értelemben vett jelképévé válik ez az időnként csatatérhez hasonlatos utcácska. Rosszízű feliratai - például az akkoriban éppen nagyon aktuális, amelyik Uwe Barschel, a tisztázatlan ügyekbe keveredett schleswig-holsteini kormányfő különös és gyanús halálát éltette - kétségkívül kételyeket ébresztettek a szemlélőben a bentlakókkal kapcsolatban. A hamburgi szenátus is tisztában volt azzal, hogy ettől a puskaporos hordóhoz hasonló tehertől meg kell szabadulnia. Csak éppen sokáig semmi nem történt. Végeláthatatlan viták a megoldásról. (A kormányon lévő tartományi vezetés, amit itt szenátusnak hívnak, élén a szociáldemokratákkal és az ellenzékiek szokásos csatározásai eredménytelenek voltak, ha ugyan nem tekinthető mégis sikernek, hogy Klaus von Dohnang polgármester meg tudta akadályozni a házfoglalók erőszakos eltávolítását, amit a kereszténydemokraták egyre hangosabban követeltek.) A „házfoglalás” mindenesetre alaposan beleszólt a helyi nagypolitikába, hiszen az 1986 őszén megtartott tartományi választásokon valószínűleg a meddő huzavona is hozzájárult ahhoz, hogy a szociáldemokraták nem tudták megőrizni abszolút többségüket. Az SPD kisebbségben kormányzott hát, és ebből a megrendült pozícióból még tehetetlenebb volt. Pedig akadt ekkor már megoldás is: a világhírű Reentsma cigarettacég milliomos örököse, Jan Phillip mecénási hajlamainak engedve felajánlotta, hogy megveszi a házsort és átadja a bentlakóknak, sőt városszépészeti szempontokat figyelembe véve rendbe hozatja az épületeket. A dolognak nyilván az volt a szépséghibája, hogy a „gyanús elemek” továbbra is ott maradtak volna. A szenátus elhúzta a tárgyalásokat, amíg az ügy elhalt. Közben a városállam kormányozhatatlanná vált, a kisebbségben maradt SPD nem tudta a szenátusban döntéseit keresztülvinni, 1987 májusában új választásokat tartottak. Érdekes módon ezen jócskán visszaestek a Zöldek (ők persze a házfoglalók valamennyi követelésének teljesítése mellett kardoskodtak), ám az SPD se sokat javított és koalícióra kényszerült a szabaddemokratákkal. A kormányalakítási tárgyalások példátlanul elhúzódtak, egyebek között azért, mert a partnerek nem tudtak közös nevezőre jutni a Hafenstrasse ügyében. 1987 őszére patthelyzet alakult ki. A szenátusra nehezedő nyomás egyre nőtt, s a házfoglalók, érezve a kutyaszorítót, fenyegető méretű tüntetéseken fokozták harcukat. A Hafenstrasse környékén nagy volt ezekben a hetekben a sürgés-forgás: megerősítették a barikádokat, készültek a döntő ütközetre. Ami - akár váratlannak is nevezhető fordulatként - elmaradt. A szenátus valamikor novemberre adott ultimátumot, ám ekkor már nem a kiköltözést követelte, hanem a barikádok lebontását, a normál utcakép helyreállítását. Cserében, bérleti szerződést kínált. Az ellenzéki keresztény párt lélegzet-visszafojtva reménykedett a kudarcban, ami szerintük bizonyította volna, hogy a kemény kéz politikája az egyetlen üdvözítő. Az első határidő lejárt - a Hafenstrasse lakói kinyilvánították, csak akkor tesznek eleget a felszólításnak, ha a puszta bentmaradáson túl lehetőséget kapnak, hogy nekik tetsző életformákat valósítsanak meg. A szenátus válságülések sorozatán tárgyalta az ügyet, időközben pedig hamburgi és más tartományból kölcsönvett rendőri egységek gyülekeztek a környéken. Az ellenzék azzal érvelt, hogy a házfoglalók igazi célja nem az „alternatív életvitel modelljének megvalósítása” - ahogy ők nevezték -, hanem egyszerűen fenn akarják tartani a válsággócot, Hamburg jelképévé tenni a kormány és a parlamenten kívüli ellenzék szembenállását. A nyúlfarknyi házsor, a nevesincs utcácska Nyugat-Európa e legtekintélyesebb országának egész közvéleményét foglalkoztatta, a lapok címoldaláról jelentős nemzetközi eseményeket szorítva ki. Azután hirtelen megjelentek a drótakadályok között a szakadt lakók, némelyikük fekete harisnyával a fején, harci eszközök helyett lapáttal, harapófogóval felfegyverkezve és elkezdték lebontani, összeszedni az útakadályokat. Hamar akadtak segítőik is, és az oly sok műgonddal felépített erődítményrendszer helyén egyszeriben egy kopottas, és semmi különös utcarészlet kerekedett. Aláírták a bérleti szerződést és Klaus von Dohnany nagyot sóhajtva hátradőlt, míg ellenfelei továbbra is tüzet okádnak . És a hafenstrasseiak? A nagytakarítás után kis csoportok tárgyalták az eseményeket, szövögették a terveket. Aludni, mindenekelőtt aludni - mondták a volt lázadók. Kudarc? Vereség? Vagy éppen siker? Nem valószínű, hogy ezen fognak töprengeni. Van elég egyéb tennivaló. Az a bizonyos bérleti szerződés ugyanis konkrét feladatokat ró mindkét félre. A szenátus a házak helyreállítási költségeinek 85 százalékát vállalja, a többi 15 százalék a lakókra vár (mégpedig, hiszen pénzük sincs, közmunka formájában). A fantáziának tág tere van, s energia is akad bőven. A házak közé például az egyik szabad térségre kis amfiteátrumot terveznek, azután sok zöldet, egy kis tavat - végül is a Hafenstrasse lakóinak szoros kapcsolata van a környezetvédő zöldekkel. Lesz itt szélgenerátor energiatermelés céljaira, összegyűjtik a napsugarakat a korszerű melegvíz-termelés modelljeként, balkonok, teraszok, átjárók, tetőteraszok és meganynyi, a természetbarát életet jelképező „apróság” szolgálja majd azt a bizonyos alternatív életmódot. Lesznek műhelyek - élni is kell valamiből -, használtruha-boltok, antikváriumok és egyáltalán, a vágyak szerint a lakók közössége igazi közösség marad, újsággal, klubbal, összetartással. Végül is a Hafenstrasse házaiba elsőként beköltözött fiatalok - akik ma már nem is olyan ifjak, s családjuk eltartásának gondja különösen felnőtté tette őket - nem igazán akartak egyebet, mint lakni, élni. SZÁSZI JÚLIA Rendőri akció előtt, teljes bútorzatban... ... és utána, még vigasztalanabbul