Ifjúsági Magazin, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1988-02-01 / 2. szám

F­O­T­Ó­S NAGYKÖVET A világon csupán hatan dicsekedhetnek ezzel a címmel. Köszönhetően annak a nemzetközi fotópályázatnak, amelyet a WHO, az ENSZ egyik világszervezete hir­detett egészségüggyel kapcsolatos témák­ban. A világ minden részéből beküldött ti­zenegyezer képből száznégyet ítélt a leg­jobbnak a nemzetközi zsűri. E felvételek­ből toborzódik majd a WHO, az Egész­ségügyi Világszervezet áprilisi genfi köz­gyűlésére szánt kiállítási anyaga, melyet ezzel egy időben még a világ hat nagyvá­rosában is bemutatnak. És amelynek ké­szítői közül hat fotóművész érdemelte ki nagydíjként a címben is említett „nagykö­veti" rangot. Köztük Urbán Tamás, lapunk Balázs Béla-díjas fotóriportere, akinek őt, narkó­­sokat, mozgássérülteket bemutató képe szerepel a válogatásban. Urbán Tamás a hazai fotóriporteri szakmában szinte egyedülálló módon készít fotó-dokumen­táció- és fotó-szociográfiaszámba menő felvételeket a kábítószerek rabjairól, a mozgássérültek rehabilitációjáról, a men­tősök sokszor emberfeletti munkájáról. Egyszóval cseppet sem szívderítő dolgok­ról. Nálunk a fotóművészettől általában azt várják, hogy gyönyörködtessen, esztétikai élményt nyújtson. Urbán Tamás képei azonban másfajta élményt kínálnak: tu­datunkig hatoló módon nagyítják fel a valóság olykor megdöbbentő részleteit, s ragadják meg különböző tragédiák azo­nos módon elgondolkodásra késztető pil­lanatait. Fényképezőgépének optikája nem az élet szépségeinek komponálására vállalkozik. (- Nyolc-tíz éve foglalkozom az ilyen jellegű témák fotózásával. Elsősorban azok az egészségügyi gondok érdekelnek, melyek társadalmi gyökerekből táplálkoz­nak: dohányzás, alkoholizmus, túlhajszolt­ság, narkó. Az ilyen szenvedélybetegségek­ben szenvedőket próbálom megérteni, em­berközelbe hozni, s ha lehet, igyekszem se­gíteni. Mert azt tapasztalom, hogy az ilyen helyzetben lévő fiatalokat, felnőtteket a környezetük rendszerint kiközösíti. A nar­kós, alkoholista fiataloknak pedig már az is segítség, ha nem fordulunk el tőlük. E képekkel szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy meg kell tanulnunk együtt él­ni e betegségekkel, melyek gyógyítása nem csupán az egészségügy gondja. Ezek ugyanis jórészt már csak következmények, szomorú emberi helyzetek, körülmények tragikusnak mondható következményei. S úgy gondolom, ezek kiváltó okait kellene megszüntetni, hogy ezekből még fotós té­mák se váljanak.) Felvételei több önálló és zártkörű kiál­lításon szerepeltek: válogatások a fiatal­korúak börtönében készült képekből, a dohányzás életellenes mivoltáról, a fiatal­kori narkománia veszélyeiről, a mentősök munkájáról „beszélő” fényképek a ven­dégkönyvek tanúsága szerint is többek­ben keltett kuriózumkereső szándékot. Pedig ez az optika nem a szenzációkat, a sokszor ismeretlen világok kuriozitását keresi. (­ Sajnos, valóban sokan vélik ezeket a képeket, illetve a témákat kuriózumoknak. Pedig szándékos törekvésem, hogy ne a le­fényképezett tények, emberek kuriózum jellegét hangsúlyozzam a képeken. E felvé­teleken összesűrűsödik a drámaiság, mert kiélezett helyzetben készülnek, s talán ez az oka annak, hogy némelyek érdekessé­geknek tűnnek. Elgondolkoztatni szeret­nék e felvételekkel, ha úgy tetszik, meg­döbbenteni és ezen keresztül cselekvésre késztetni.­ De hát lehet-e segíteni embereken, le­het-e sorsokat formálni fényképekkel? A fotóriporter tenni akarásból táplálkozó hite azonnal kész a válasszal.­­- E képekkel és kiállításokkal is az a célom, hogy akik segíteni tudnak, megis­merjék ezeket. Hiszem, hogy e képek hatá­sa érvényesül a döntések meghozatalában. Nem várok sokat, csak azt, hogy minél töb­ben gondolkozzanak el, mit lehetne tenni e fiatalok helyzetének javításáért, s e képek járuljanak hozzá a segítő források feltér­képezéséhez. Nem is csinálnám, ha nem hinnék mindebben.­ Csendes természete, imponáló szerény­sége nem mondatja ki vele, hogy segítő szándéka hétköznapi dolgokban megnyil­vánult: amikor a narkós fiatalokat fény­képezte, többször előfordult, hogy anya­gilag is segítette őket utazásban vagy ka­rácsonyi ajándék vásárlásában. És egyet­len fotóriporterként tett felajánlást a drogellenes küzdelem számlájára. Mind­ezek miatt emberileg is közel kerülhetett például a kábítószeres fiatalokhoz, s jól ismeri gondjaikat. (­ Semmiben nem különböznek a többi­ektől, akik mentesek a narkó szenvedélyé­től. Csupán abban, hogy néhány, igaz, rendkívül fontos dolog hiányzik az életük­ből. Érezhetően hiányzik: például a meg­tartó szeretet, olykor a család melege, a társaság, a valahová tartozás, a valakihez ragaszkodás érzése. Ezek nélkül pedig könnyen válnak a kábítószerek áldozatai­vá. Elárulom, hogy magam is kipróbáltam ezeket a szereket, hogy jobban megértsem őket. A tragédia számukra ott kezdődik, hogy másnap kellemetlenül érzik magukat tőle, s újra keresni kezdik a kábítószert. Ennek ellenére én nem kívántam, mert van célom, van munkám, s egy sikeres munka örömét semmiféle szer nem pótolhatja szá­momra. Ezeknek a fiataloknak abban is kellene segítenünk, hogy legyenek elfogad­ható, értelmes céljaik az életben, s akkor megszabadulhatnak szenvedélybetegsége­iktől.­ Feladataira megannyiszor lelkiismere­tesen készül: gyűjti és olvassa az éppen URBÁN TAMÁS fotografált terület szakirodalmát, de min­denekelőtt­ a drámai helyzetekben lévő emberek gondolati és érzelmi közelségét keresi. Úgy véli, a hiteles eredményhez sokoldalúan előkészített munka szükséges a fotós számára is. (- Mindig abból indulok ki, hogy szere­tem és tisztelem azokat az embereket, akik szerepelnek e felvételeken. Elmondom ne­kik, hogy miért vagyok ott, igyekszem együtt élni velük, elfogadtatni magam, s nem ajtóstul rontani a házba. Kivárom a megfelelő pillanatot, és akkor veszem elő a gépem. Emberközelbe kerülök velük,é­s hogy ez eddig sikerült, bizonyítja az is, hogy a végletes helyzetekben még soha nem szóltak rám, tegyem el a gépet, mert nem fényképezhetem őket.) A kapcsolatteremtés, az emberi és tár­gyi környezet előzetes feltérképezése, a lelkiismeretes munka egy fotóriporter szá­mára kiváltképp időigényes. A valóságfel­táró szenvedély űzi, hajtja Urbán Tamást az élet eme csak látszólag perifériális te­rületeire. A családja a megmondhatója, hogy amikor hadrendbe állítja fotómasi­náit és a munkába veti magát, mindig for­málódik otthonában a kérdőjel: mikor lá­tunk legközelebb? Mert a „legközelebb" csak napok, esetleg egy hét után jön el. Ilyenkor csak a munkájára, a becsületes és a legjobban végzendő teljesítményre fi­gyel. Többször előfordult, hogy a kará­csonyt is a családtól távol, munkával töl­tötte ... Azt mondja, családja türelme, megértése nélkül ezt a munkát lehetetlen lett volna elvégeznie. Azért is csinálja, hogy a gyerekei soha ne kerüljenek olyan helyzetekbe, melyeket a képein látha­tunk ... EMBERE

Next