Ifjúsági Magazin, 1989 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1989-05-01 / 5. szám

•ft MArafißiAIPAT Divat? Nemzedéki nosztalgia? Egy megfeneklett generáció érzelmi és szellemi pótcselekvé­se? Vagy csak egy csendes kínszenvedés utolsó rándulása? - kérdezzük Csengey Dénes író szavaival a mai harmincas-negyvenesektől, ahogy nevezni szokták magukat, a Nagy Generá­ció tagjaitól. Esetünkben azoktól, akik 1978-ban Nagycsapat-poszterünkön helyet foglalhat­tak. Az akkori kiválasztás szempontjait ma már nehéz lenne pontosan megfejteni. A képün­kön szereplőkön kívül azonban természetesen sokan voltak még, akik műfajukban figyelemre méltót alkottak. Az M­I nagycsapatának poszterén szereplők azonban feltétlenül. Igaz, nem azonos hőfokkal és stílusban, de mindenképpen olyan módon, hogy zenéjük nemcsak egy­szerűen dallamos volt, hanem a legtöbb esetben válasz is. Hova tűntek, mit csinálnak, hogyan gondolkodnak a Nagycsapat tagjai? Erre voltunk kíván­csiak, egy évtized elteltével. A legtöbben hűek maradtak a zenéhez. Közülük sajnos a Nagy Rendező, a sors a kitűnő zenészt, Bencsik Sándort elszólította tőlünk. 1987-ben meghalt. De ha figyelmesen megnézed, hiányzik még valaki az 1989-es tablóról. Révész Sándor, korának ünnepelt tinisztárja, az utánozhatatlan hangú zenész messze költözött a város zajától, s ma már nem vállalja a nyilvánosságot. Többszöri megkeresésünkre sem kívánt szerepelni, s mi tiszteletben tartottuk kérését, hozzátéve: sajnáljuk, nagyon sajnáljuk, hogy nincs mondaniva­lója a mai tizenévesek számára. Nyolcvanegyig még hittem, hogy újra lehet kez­deni. Aztán még a rádiót is kikapcsoltam, ha popzene szólt. Egyszerűen megutáltam. Nem állt szóba velem a rádió, a lemezgyár, elment a kedvem az egésztől. Ma a 3 + 2 megy, meg min­denféle saláta. Köszönöm, ebből nem kérek. - De hát azért csak muzsikáltál? - Két éve kiadtam egy lemezt. Kicsit keserű címmel, barátaim közreműködésével. Életem legjobb munkája. A kutya sem ismeri. Nem volt propagandája. Hogy zenélek-e? A feleségem re­formátus lelkész, itt Mezőkövesd környékén, a templomban szoktam muzsikálni. - Felismernek-e, van, aki emlékszik még a nagy Illésre? - Sosem hiányzott a népszerűség, mindig utáltam és elbújtam előle. A múltkor valaki rám köszönt, hogy nem én vagyok-e az Illés. Nem, mondtam, csak hasonlítunk egymásra.­­ Azt hiszem, hogy most már jól megvagyok magammal. Kellett nekem ehhez egy pár év. Ennyi, azt hiszem, nekem is jár. Hogy mit sze­retnék még? Hát még jobban elbújni, még csen­desebb helyre költözni... „Megszülettek a második világháború alatt vagy nem sok­kal utána, rövidnadrágban, anyjuk nyakában ülve nézhették végig a német harckocsik budapesti parádéját, utcára, me­zőre játszani nemigen mehettek, nehogy aknára lépjenek, járőrbe szaladjanak...” „Gyakran álmodom az elmúlt tíz évről, s szinte újra átélem a Korál-korszakot. Az indulásunk­kal kapcsolatban például sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha akkor Vikidál velünk ma­rad. Sosem tartottam magam abszolút énekes­nek, s e tíz év alatt az is bebizonyosodott, hogy nem szabad egyetlen emberre építeni sem a me­nedzselésben, sem a színpadi munkában. Saj­nos, a Korál nem kapta meg azt a segítséget a tíz év alatt, amire szüksége lett volna. Talán az volt a baj, hogy nem tartoztam semmilyen klikkhez. Amióta megszűnt a Korál, a régi ál­momat dédelgetem, filmzenéket írok, és felvál­laltam a sitkei kápolna ügyét... E Nagycsapat tagjainál a szakma másról szólt, mint a maiak­nál. Nekünk volt lelkünk, mi azonosultunk az­zal, amit csináltunk, mindig többet akartunk a puszta szórakoztatásnál. Tiszta lelkiismerettel zenéltünk a siker érdekében, értékeket produ­káltunk. Ma pedig? Szórakoztatóipar lett a mű­faj, s ez azoknak a rovására megy, akik értéket akarnak átadni a közönségnek...” „Az élesedő osztály­harc jövendő katonáira nézve kötelező szorgalommal harcos öntudattal tanulták az ábécét, meg az egyszeregyet, délutánonként hittanórákra jártak lopva, álmukban beszélve összezagyválták Sztálin és Krisztus élet­­történetét. .. ” Aki elfordult a világ zajától. Fotóriporterünk kamerájába sem kívánt nézni. „Nem tudták, hogy honnan erednek az októberi szobordön­tő harangok. Amit tudtak, amit láttak, nem volt más, mint az egyformaság mimikrije alól előtűnt sokféleség, zavaro­dottság, görcsbe merevült, s most eloldódó százféle feszült­ség, káosz. ” „Ne várd, hogy elérzékenyülök. Sem a tíz évtől, sem a társaságtól. Jómagam, bár ez idő alatt sokszor voltam hullámvölgyben, javuló közér­zetemről tájékoztathatlak. Kipróbálhattam ma­gam egy csomó új helyzetben: Próba balett, Padlás stb., sőt az LGT-nek a legnagyobb sikert az 1978 és az 1986 közötti évek hozták. Soha rosszabb tíz évem ne legyen! Elég sokat tanul­tam zeneileg és tanítottam is. Azt hiszem, úgy érzem jól magam, ha a munkába menekülhetek, így nem vagyok depressziós. Hiszek abban, hogy nem pofázni kell, hanem melózni. Mit szólok a mai változásokhoz? Persze, hogy örülök. Tudtam én, valahogy titkon remél­tem, hogy ennek így kell lennie. Azt azért ne fe­lejtsd el, hogy a rockzenészek között mindig is voltak néhányan, akik nem tettek lakatot a szá­jukra. Szóval, sok minden változott a tíz év alatt, de nem mi változtattuk meg. És a követke­ző évtizedet sem a popzene fogja megváltoztat­ni. Próféták nem lehetünk, ezt tudomásul kell vennünk. Kellenek a jó szövegek, a költészet, a rock-kultúra. A nagy változást nem ez a Nagy­csapat fogja már megcsinálni. Félek, hogy az »új hullám« pláne nem lesz erre képes, hiszen zenészeik között egy csomó nyugdíjat ki lehetne osztani.” ILLÉS LAJOS „Kicsit keserű" BALÁZS FECÓ „Korai" RÉVÉSZ SÁNDOR PRESSER GÁBOR „Boksz"

Next