Igaz Szó, 1946. június-december (2. évfolyam, 11-35. szám)

1946-09-07 / 20. szám

2 Amiről Hajdúszoboszlóval kapcsolatban nem beszélnek írta: itt Kovács István Hajdúszoboszlón három ügyvé­det kiebrudaltak a községből, mert a régi földesurak megbízásából tö­megesen folytatták a pereket az új gazdák ellen. Bizonyos körök a demokrácia hatalmas sérelméről beszélnek, egyes jogászok pedig a jogrend összeomlásáról siránkoz­nak ezzel a nem túlságosan jelen­tékeny eseménnyel kapcsolatosan. Ezeknek a köröknek a megnyilat­kozásai nem a demokráciát és a jogrendet, hanem a reakciót szol­gál­ják. A Hajdúszoboszlón és sokhelyütt máshol is felbukkanó hasonló je­lenségek azt mutatják, hogy a földbirtokref­ormm­al kapcsolatos forradalmi átalakulás még nincsen nyugvóponton és a régi feudális rétegek, az őket kiszolgáló fiskák­­. Sokkal együtt újabb és újabb ro­hamra indulnak, hogy kihúzzák a földet az új gazdák lába alól. Aki­nek van pénze, az fogadhat magá­nak ügyvédet. Akinek sok pénze van, jó ü­gyvédet vehet, olyat, aki remekül érti a járást a paragrafu­sok útvesztői között. A régi föld­­birtokosoknak rendszerint van pénzük, tehát van jó ügyvédjük is. Az új gazdák viszont, akik meg­felelő anyagi erő hiányában tíz körmükkel művelték meg a földet, legfeljebb ugyanezt a tíz körmü­ket vehetik elő akkor, amikor meg kell védeni azt, az ősi ellenség — a földesurak támadása ellen. A föld azé, aki megműveli és nem azé, akinek bőven telik pénzé­ből ügyvédre és illetékekre és aki­nek idejéből futja a pereskedésre. Ez a földreform alaptörvénye. A földreform forradalmi jellegű átalakulásnak az eredménye és a földreformtörvények forradalmi jogszabályok. Az ilyen rendelkezé­sek a rohanó tempójú élet után kullognak és különösen koalíciós kormányzás esetén telve vannak kompromisszumokkal és hézagok­kal. .A hiányokat viszont az föld­igénylők javára kell kitölteni. A törvény szellemét és nem a betűit kell alkalmazni. A törvény szel­leme az új gazdák védelmét írja elő és nem a feudális földesu­rak, a lakkcipős földbirtokosok és föld­­spekulánsok érdekeinek a biztosí­tását. Azokat, akik hipokrata módon a jogrend sérelme felett siránkoz­nak, nyíltan meg kell­­kérdezni, melyik jogrendet védik. A feudáli­sokét és a földspekulánsokét-e vagy a földreform nincstelen jut­­tatottjainak a jogrendjét? Így áll a kérdés! Ma már senki előtt sem kétséges, hogy a földreform eredményeinek a biztosítása legszilárdabb alapja a magyar demokráciának, mert azok a milliós földművestömegek, akiknek a földreform megvalósí­totta évezredes álmát, akár életük árán is megvédik azt a demokrá­ciát, amelyik a földet adta és biz­tosítja számukra. Aki ez ellen tá­mad és aki meg akarja ingatni a magyar földművelő hitét a föld­osztás stabilitásában, a magyar de­mokrácia biztonságára tör és a reakció szolgálatába szegődik. Eb­ben a kérdésben mindenkinek színt kell vallania. A volt földesuraknak is, a bíráknak, a jegyzőknek és az ügyvédeknek is. A magyar demo­krácia ezidőszerinti kezdeti stádiu­mában nem ismerheti el a szemé­lyiség efajta kettéhasadását és senki sem mondhatja nagy hangon demokratának magát egyes tényke­déseiben akkor, amikor periratok­kal és beadványokkal visszaállítani segít a feudális kizsákmányoló rendszert a magyar falvakban. A Földmunkások és Kisbirtoko­sok Szövetsége egyes vidékeken már panaszirodákat állított az új birtoko­sok szolgálatába. Ilyen helyeken is dolgoznak ügyvédek. Ezek az új gazdákat segítik harcukban és a nép érdekeit védik. Ezek a demo­krácia ügyvédei. Ezek közül egyet sem ebrudaltak ki a falvakból. Természetes, hogy a hajdúszo­­boszlói esetnek erről a vonatkozá­sáról említést sem tesznek azok, akik vagy gazdasági előnyöket haj­szolnak, vagy reakciós politikai pecsenyéjüket szeretnék megsütni. FIATALOK SÍITA: KOVÁZ LÖI­I.­) Sóhajtott. Suta, ideges mozdulat­tal belekötött a párna szélébe és to­vább bámult az ablak felé. Az ab­lak elött, a nyitott folyosón tompa, vörösesfényű lámpa égett. Most, ahogyan a lassan lebegő, nagy, idomtalan hópelyhek rászállok­ak az üvegre, a szobába behulló ko­pott világosság furcsán vibrált az ál­luk gyűrött, kormos függönyén. Újra sóhajtott. Az ágyon végig­nyúló lábában sajgótt a fáradtság, de agyában, mint gonoszkodó, sírós gyermek, tépték az­­álomfátylát a gondolatok. . Halkan köhintett. Aztán maga sem tudva, mire figyel, kissé fel­emelte a fejét. Balról libegés hullámzott. Halk horkolás vibrált. Elötte, valahol a láthatatlan túlsó sarokban, ahol a gyermek aludt, a furcsa, fészek­forma lábában most szokatlan csend volt. Keze ösztönösen meg­mozdult. Tudta hogy l­i felül, be­húzza a lábait és előre nyúl, akkor éppen eléri az ujja hegyével a gyer­mek fejét. Hogy érezni fogja az uj­jat hegyén a fiú ritka, pehelyszerű haját és meleg, kissé horpadt hom­lokát. Ez a mozdulat valahogy min­dig erőt adott neki. Úgy nyúlt min­dig a homályba, simogató, kapkodó mozdulattal a gyermeke kicsiny tes­téhez, mint a hóbortos, babonás al­kimisták a bölcsek kövéhez, valami nagy csodát várva. Néha szinte jól esett neki, ha ilyenkor a homályban a súlyos gondolatok irgalmatlan falkájában vergődve, megérezte az átázott pelenkák vizeletszagát. Mert ilyenkor minden, ami néhány pil­lanattal előtte még oly fontosnak látszott, egyszerre szertefoszlott, mint a szúnyogfelhő a vizes fa ne­héz szemetmaró füstjében. Lassan kihúzta a kezét a ta­karó alól. Félig felemelkedett, az­után határozatlanul újra visszasüp­pedt az ágyra. Hegyes könyöke halk koppanással beleülődött az ágydeszkába. Tudta, ha előrehajol a gyermek fölé, a takaró lecsúszik az ágyról és a férje felébred. .. A sarokban a kerek, tömzsi, rozsdás vaskályha fö­lött láthatatlan madzagon, mint ko­pott tollú, fehér madarak, gubbasz­tottak a vízzel mosott gyermekhol­mik. Az ablakon behulló fény felhígí­totta a sötétséget és ha az asszony oldalt fordult, láthatta a férje sza­bálytalan, homályban összeolvadó profilját. A férfi hanyatfekve aludt. Testé­ből meleg izzadtság szaga és valami vibráló erő áradt. Széles, talpas lába nekifeszült az ágy fakó deszkájá­nak. A rövid takaró alól kinyúló ferde, nagykörmű lábujjai olyanok voltak a deszkák fekete talapzatán, mint ledöntött szobrok ércből ön­tött végtagjai. Nagyujjú kezét össze­kulcsolta a mellén, a takaró szélén. Az asszony nem látta ezt, de érezte a férje tenyeréből áradó enyhe mal­ter- és mészszagot. Ilyenkor a félhomályban vala­hogy minden megváltozott. A falak, amelyeket elérheted innen az ágy­ból is, belesüllyedtek az éjszakába. Most tágas és idegen volt minden forma, minden ismerős szeglet. Csak a hangok éltek, csak a hangok jelezték, h­ogy az életük továbbsik­lik szürke útján. Úgy látszik, kint elállott a hó, — Kormos — suttogta az asz­­szony és óvatosan, nyugtalanul for­gatta a fejét. A függöny teteje tényleg kormos volt. Hiába mosta. Pedig óvatosan, vigyázva mosta. Nyáron elég volt, ha csak egy félórára kinyitotta az udvar mély szakadékába nyíló ab­lakot, hogy a függöny tetejére máris rárakódjanak a levegőben botorkáló koromszemek. Ilyenkor, télen az ablak naphosszat zárva volt, mert a kályhában csak ritkán égett a tűz. De a korom így is, va­lami titkos utakon mindig beszi­várgott és a kicsi, rövid függönyön lassan gyülekeztek, mint hálóba esett apró legyek, a kicsi, fekete pontok. Az asszony lassan megigazította a takarót. Egy hosszúkás, puha, foszladozó vattacsomó csiklandó­­san végigsiklott az arcán, össze­húzódott, aztán hirtelen a párnára nyomta az orrát és fojtottan tüsz­­szentett. Az ágy recsegve megingott. Egy pillanatig úgy maradt és lélegzetét visszafojtva figyelt. Vi­gyázni kellett az álomra. A gyerek sokáig sírt az este és a férje, aki fáradtan jött haza a munkából, nem tudott elaludni. Most végre mind a ketten elaludtak és ő úgy érezte magát ebben az éjszakában, mint az őr a vártán, ő őrizte az álmukat, a nagy, erős férfi és a kicsiny, gyönge gyerek álmát. A horkolás egy pillanatra meg­akadt. A férfi morogva megmoz­dult. Erősen, súlyosan fészkelődön, aztán a falnak fordult, úgy hogy a feje egyszerre beleveszett a sarok­ban megtorlódott koromfekete éj­szakában. Az asszony kihúzódott az ágy szélére, úgy hogy a lapockáján érezte az ágydeszka érdes, gyalulat­­lan élét. Fiatalok voltak. Alig egy éve, hogy összeköltöztek, de az éjsza­káik mégis valahogy megkoptak, belevesztek a fáradt, közönyös, álomnélküli álomba. Halkan, fokozatosan beljebb hú­zódva. Régi, lányos mozdulattal a párna alá dugta összekulcsolt kezét és behunyt szemmel gondolkozott. Belsejében újra meg újra megmoz­dult az ellenállhatatlan, nyugtala­nító kívánság: előre akart nyúlni a sarokba, ahol a fia alszik. Érezni akarta az ujjai végén a gyermek sima, meleg arcbőrét, kicsi állát, apró, meg-megrebbenő, pillás sze­mét. Szerette volna hirtelen, ha a férje megmozdul, hogy csak egy pillanatra is széthulljon a csend és ő gyors, sikló mozdulattal kiugor­­hatna a recsegés, roskadozó ágyból a nyekergő padlóra, csak egy pil­lanatra az elnyűtt, fészekformára kimélyített rongyok fölé hajolhatna. Figyelt és várt. A várakozás va­lami furcsa, egyre fokozódó ide­gességgé alakult át és ott remegett az énje mélyén. Csend volt. Pedig máskor, ilyenkor, éjfél előtt mindig topogtak a nehéz léptek a keskeny, nyitott folyosón, recsegtek a haza­térő részegek káromkodásai és si­koltoztak az asszonyok. Most csend volt. Csak a madzagon függött mo­sott holmi vibrált káprázó szeme előtt kísérteties, hazug mozgással. Agyára, mit hideg hópelyhek, hul­lottak a gondolatok és a várakozás egyszerre felfokozódott valami ösz­tönös menekülésvággyá. De nem mozdult. Tudta, hogy a simogatás­­tól talán újra felébred a gyermek, a pihenés csendje megtelik ezer apró zörejjel, hanggal, az ágy meg­inog és nagy, erős, malterszagú ember bosszankodva mozgolódik rövid fekhelyén. A csend, a várakozás már tépte idegeit. Erősen behunyta a szemét, de a fekete hangulatok kósza tánca alatt újra meg újra szétszakadozott a zsenge álom. Várni kell... várni... sokáig várni. Egészen addig, amíg a szomszéd­ban recsegve felzörren a vekker, amíg a függöny tetejéről lekopik a folyosón égő lámpa, amíg megmoz­dul a szuszogó, vállas ember, hogy elinduljon valahová a reggel elé, a hideg ködök mögött ágaskodó áll­ványcsontvázak felé. Már nem sóhajtozott. Tudta, hogy várni fog, tudta, hogy­ várni kell és lassan emelte még mindig lá­nyosan vékony csuklójú kezét meg­­nedvesedő szeme elé. A hortyogás egy pillanatra újra elakadt. Az asszony óvatosan újra kihúzódott az ágy széléhez, egészen a deszkáig. Tudta, hogy a férfi most forgolódik, hümmög és nem akarta, hogy­ felébredjen. *— ... Hm ... n­ ... te, Klári, nem övött az este ez a srác semmit, ugye? — hangzott egyszerre köz­vetlenül a füle mellett. A várakozás feszültsége engedett. Testén átömlött valami furcsa, túlzott, ösztönös megkönnyebbülés. — Nem ám, éppen az jár az eszembe, hogy megetetem. Úgy ér­zem, van fejem. Gyors, tárgyilagos mozdulattal végigsimított asszonyosan erős mel­lén és ruganyosan kiegyenesedett. A csend egyszerre megtelt zörgő, recsegő hangokkal. A gyermek fészke fölé hajolt és amikor az ujja hozzáért a fiú pehelyszerű, lágyérintésű hajához, szinte össze­rezzent. Kint, a nyitott folyosón,­ súlyos, csoszogó léptek botorkáltak és vala­honnan, talán az emeletről, élesen, sivítva hullottak az asszonyi szit­kai. Ifi AZ SZÓ KANADA BÚZÁJA: éhezők reménye vagy fegyver a demokrácia ellen? A kanadai demokratikus sajtóban rendkívül éles hangon kommentálják azokat a híreket, amelyek Strachey brit élelmezésügyi miniszter meg­hiúsult tárgyalásai körül keletkeztek. Strachey nem tudott rendszeres búza­szállítási egyezményt kötni Kanadával, üres kézzel tért vissza Londonba és hazaérkezése u­tán azonnal leszállítot­ták Angliában a kenyéradagot. A tengerentúli lapok naponta írják, a rádiók naponta hirdetik, hogy Ka­nada és főleg a kanadai farmerek mi­lyen nagy szerepet játszanak a háború által sújtott európai és ázsiai éhező népmilliók táplálásában. A Winnipeg Free Press szerint nyolcvanmillió éhező európait táplálnak naponta ka­nadai búzával és Kanadában is ada­golják az élelmiszereket, sőt arra hívják fel a tömegeket, húzzák m­ég szorosabbra a nadrágszíjat, hogy men­nél több jusson az éhezőknek. A kanadai dolgozók nem amiatt em­elnek panaszt, hogy az ő élet­standard­juk terhére segítsék a há­ború áldozatait. Azonban nem értik meg azt az ellentmondást, ami egy­részt a hatalmas segítség hirdetésé­ben, másrészt ugyanakkor abban a rendkívüli szükségben nyilatkozik meg, amelyről változatlanul beszámol a sajtó és a rádió. Az anyaországban, Angliában még minndig a háborús idők színvonala alatt áll a kenyérellátás és napirenden vannak a tiltakozó gyűlé­sek és a tüntetések. Indiában legalább 3—4 millió ember éhhalálát helyezték kilátásba ebben az évben. Kínában az éhhalál mellett fantasztikus méretű tüdővész pusztul, Kelet-Európa orszá­gaiban éhező tömegek várják a ke­nyeret és az amerikai-brit megszállás alatt lévő, Szicíliában óriási éhség­­dem­onstrációkban robban ki a fene­ketlen nyomor. Amerika és Kanada búzatermése jó. A búza mellett vágómarha, sertés és más élelmiszer is bőven van. A­ hábo­rús károktól megkímélt Észak-Ame­­rika tehát tényleg­ az újjáépítésre váró Európa és Ázsia legfőbb éléskamrája lehetne. És hogy ez mégsem alakul a várakozásnak megfelelően, erre keres választ a kanadai farmertársadalom. Tudni akarják, hogy miért akadt meg a kanadai búza kivitele Angliába, milyen beleszólása van a USA kor­mányának a kanadai búzaüzletbe, mi­lyen kapcsolat áll fenn a kanadai és az amerikai földművelésügyi minisz­tériumok között? Arra is kiváncsiak azonban, hogy kik vágják zsebre a nagy különbséget a farmerek által fizetett ár és aközött az összeg között, amit a búzamonopolisták a világ­piacon kapnak és ki akarják deríteni, miért engedték meg, hogy a mező­­gazdasági gépek árát egyszere 12 és fél százalékkal felemeljék. A­ hangula­tot rendkívüli mértékben kiélezi, hogy a farmereket alacsony terményárak mellett nyúzzák a felemelt gépárakkal és ugyanakkor a munkásságot leszál­lított bérek mellett egyre emelkedő élelmiszerárakkal sanyargatják. Ha a dolgozók azt látnák, hogy ezeknek az áldozatoknak ellenében legalább az „éhező milliók“, a „háborús áldoza­tok“, akikről annyit írnak, legalább azok jóllaknának, akkor szívesebben viselnék a maguk terhét. De közben az derül ki, hogy a milliók, az áldozatok tovább éheznek és tényleg éhen­­halnak és így mindez nem magyarázza meg a kanadai farmer és a kanadai munkás áldozatvállalását. A magyarázatot a demokratikus köz­vélemény abban találja, hogy Kanada búzapolitikáját az Egyesült Államok nagytőkései diktálják. Ezeknek a nyo­mására hiúsult meg a kanadai-brit búzaegyezmény, ezért ment haza üres kézzel Strachey és ezért kellett leszál­lítani az angliai élelmiszeradagokat. Az amerikai nagytőke nem akar ala­csonyabb búzaárakat engedélyezni, mert ez leszorítaná profitját a világ­piacon. Az Egyesült Államok négy­milliárd dolláros kölcsöne, amel Angliának nyújtott, olyan kapcsola teremtett a telizsebű amerikai és át­szorult brit nagykapitalisták közé amelynek következtében a kanac búza is csak olyan feltételek melé kerülhet Európába, ahogy az emei­kai búzamonopolisták haszonérdeké­nek megfelel. Az amerikai búr monopolisták mellé felsorakoztak kanadai nagy elevátor-érdekeltségek és ezek együttesen nyomják az éhe­zetéssel űzött demokráciaellenes pol­tika felé a kanadai kormányt. Súlyosan kifogásolják Kanadába azt is, hogy dr. F. J. State és dr­ . Metcoff amerikai tudósok leleplezés szerint, az „éhező német nép“ egy részének és éppen nem a demokri­tikus elemeknek kenyérfejadagja ma­gasabb, mint a kanadai dolgozóké , hogy az „éhező milliók“ és „háború áldozatok“ között a még leszereletlen 100.000 főnyi német hadsereget,­­ 200.000 főnyi Anders-fasisztatábort és szervezkedő reakciós bandák százezreit táplálják, akiknek kedvéért Amerika és Kanada dolgozói semmiképpen sem óhajtják szorosabbra húzni a nadrág­­szíjukat. A kanadai dolgozók nem akarnak belenyugodni abba, hogy az atom­diplomácia fenyegetése mellé a nagy­tőkések, a monopolisták, a reakciósok az amerikai és kanadai búzát is fel­sorakoztathassák, mint zsaroló fegy­vert az európai és ázsiai demokráciák ellen. Kanada népe azt követeli, hogy búzáját, amelyért verejtékkel dolgo­zott, tényleg a haladás, a világbéke biztosítására, ne pedig demokratikus kormányok és népek kordábantartá­­sára, vagy esetleg egy harmadik világ­háború táplálására használják fel. Békés István 1040 szeptember Folyik a vizsgálat A LESZÁMÍTOLÓ bankban LELEPLEZETT VALUTA-ÜGYBEN Nagy feltűnést keltett a Leszá­mítoló Bank pénztártermében lelep­lezett valutázás ügye, amely a Gazdasági Rendészeti Osztályt fog­lalkoztatja. Beyer István áll a dollárspekuláció központjában. A pénzintézet több vezetőtisztviselő­jének kihallgatása is folyik, mert az a gy­anú, hogy a valutázásban részük volt. A nyomozás folyik. Házkutatá­sok, előállítások történtek. A vizs­gálat van hivatva megállapítani, hogy a Leszámítoló Banknak mi­lyen szerepe van a nagyszabású bűnügyben.

Next