Igaz Szó, 1948. július-december (4. évfolyam, 26-51. szám)
1948-07-01 / 26. szám
tv. évf. 26. szám POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP csütörítve EMELKEDIK AZ ÉLETSZÍNVONAL ŐRJÁRAT A BÜROKRÁCIA ŐSERDEJÉBEN VArSO Szepember 1-én lesz kilenc esztendeje, hogy Hitler katonái átlépték a lengyel határt és ettől a naptól kezdve hat éven keresztül repülőgépek zúgtak a sötétbe burkolódzó európai városok felőtt, bombák robbantak, halottak és sebesültek milliói hevertek a csatatereken és az összerombolt városok falai között. Varsó, ahol most Európa nyolc külügyminisztere tárgyalt a békéről, talán leginkább viseli magán a germán vandalizmus nyomait. S ha véletlen is, mindenesetre elgondolkoztató véletlen az, hogy a nyolc külügyminiszter éppen annak a városnak falai között tiltakozott az egyre szemérmetlenebbé váló imperializmus ellen, amely talán legtöbbet szenvedett a német imperializmus puszító dühétől. És ott volt ezen a megbeszélésen a Szovjetunió külügyminisztere, annak az országnak képviseletében, amely tengernyi áldozat árán, katonáinak példátlan hősiességével letiporta a béke és a haladás akkor legnagyobb ellenségét, Hitler Németországát. Ott volt a varsói konferencia kerekasztal mellett a magyar külügyminiszter is, amikor a békéről tárgyaltak. Ami más szavakkal anynyit jelent, hogy ezen az értekezleten többek között a magyar ügyről is szó volt. A mi békénkről is. Arról is, hogy ne kelljen ismét sötétségbe borulnia esténként a budapesti utcáknak, hogy ne kelljen még egyszer romokból felemelni az országot, hogy nyugodtan dolgozhasson a magyar gyárban a munkás, földön a paraszt és az íróasztalánál a tisztviselő. Miről volt hát szó tulajdonképpen Varsóban? Arról, hogy ne ismétlődjék meg az a politika, amely 1919 után tudatosan készítette elő 1939-et. Ne ismétlődhessék meg, hogy Németország, vagy Németország felhasználásával bárki, harmadszor is lángra lobbantsa a világot. Felmerül a kérdés, miért volt szükség a varsói értekezletre? Vájjon egy hat évig tartó pusztító háború keserves tapasztalatai nem győzték-e meg eléggé a világot arról, hogy a német támadás lehetőségének el kell tűnni az emberiség történetéből? Sajnos meg kell állapítani, hogy nem tartunk messze attól, hol 1919- ben álltunk. Az imperialista államok az Egyesült Államok vezetésével ma is régi németországi politikájukat próbálják folytatni. Azt a politikát, amely egyenes vonalban vitt a második világháborúhoz, és mindahhoz a szenvedéshez, amelyet számunkra a második világháború jelent. Az első világháborúban is legyőzték Németországot. És a győzelem után szinte hónapok múlva már az imperialista erők ott álltak Németország mellett, hogy ismét előmozdítsák felfegyverzését, alkalmassá tegyék arra, hogy támadó fegyver legyen az angolszász hódító kezében a szocialista világot békésen építő Szovjetunió ellen. Aki belelapoz az első világháború utáni események történetébe, olvashatja a párizskörnyéki békéről nyilvánosságra került okmányokat, a résztvevők emlékiratait, világosan látja, hogyan vetették meg a hitleri Németország alapjait amerikaiak, angolok, franciák egyesült erővel a német nagyipar hatalmasságaival. Nyugati politikusok és főnökeik, a nagy nyugati monopóliumok és trösztök urai. És most nemrégen Londonban Ugyanezek az imperialista vezetők — nem egy esetben személy szerint is ugyanazok, akik 1919-ben a második világháborút felidéző Németország alapjait lerakták — — pontosan ugyanazt a politikát másolják, amely kilenc évvel ezelőtt vérbe és vasba kényszerítette a világot. Londonban Amerika, Anglia, Franciaország és az úgynevezett Benelux államok arról hoztak határozatot, hogy Németországot ketté kell szakítani, és a Rajna mentén, a Ruhr-vidéken a nagytőkés vállalatok, a Standard Oil, a General Motors, és a többi monopólium zsoldjában újjá kell éleszteni a német nagytőkések, a porosz junkerek és a kardesönető tábornokok országát. Ezért ült össze Varsóban a békeszerető országok külügyminiszteri értekezlete és állapította meg tömör egyszerűséggel: «A londoni határozatok nem arra irányulnak, hogy meggátolják az új német támadás lehetőségét, hanem arra, hogy Németország nyugati részét és mindenekelőtt a Ruhr-vidéki nehézipart, a német háborús potenciál helyreállításának eszközévé tegyék, hogy azt az Egyesült Államok és Anglia katonai és hadászati céljaira felhasználják.» A világnak pedig elege volt a német ágyúgyárosokból. És elege volt az amerikai acéltrösztök uraiból A népek békét tikárnak. Azok a népek is, amelyeknek kormányai a londoni értekezleten képvi****voltak. Az amerikai munkás nem akar európai csatatereken harcolni, hogy a Standard Oil Company tulajdonosainak hatalmát a saját rovására ideig-óráig meghosszabbítsa. Az angol kisember is emlékszik még a német repülőgépek zúgására és a francia városok és falvak lakóinak fülébe cseng a német tankok dübörgése. Belgium, Hollandia és Luxemburg lakói pedig elmondhatták volna a londoni értekezleten, ha nemcsak gyárosaikat és áruló szociáldemokrata vezetőiket kérdezték volna meg, hanem őket is, mit jelentett a kis országoknak a porosz csizma. Ezeket a népeket is a nyolc külügyminiszter képviselte Varsóban. Az ő békevágyukat és békeakaratukat nem a londoni határozatok, hanem a varsói záróközlemény történelmi mondatai fejezik ki. Nekik semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy feltámadjanak a német monopóliumok, a nagybirtokok, hogy újra visszanyerjék hatalmukat a frontokon levitézlett német tisztek. Ők tartós békét akarnak, békés Németországot trösztök és monopóliumok, nagybirtokok és bunker-tisztek nélkül. Mert ez a békét jelenti, amíg a rivásik Németország Hitlerrel, vagy Hitler nélkül az új háborút. Ott állnak a nyolc külügyminiszter mögött együtt a Szovjetunió népeivel és a népi demokráciák haladó tömegeivel, őket nem képviselte senki Londonban, de a nyolc külügyminiszter őket is képviselte Varsóban. ők egyetértenek a varsói öt ponttal: Németország demilitarizálásával, a Ruhr-vidéki nehézipar négyhatalmi ellenőrzésével, a békeszerető egységes német tömegek egységes Németországának egységes kormányára irányuló követelésével, a megszálló csapatoknak a békeszerződés megkötése után Németországból való kivonásával és a német jóvátétel rendezésével. Ezt jelenti Varsó, amely fölött elsőnek jelentkeznek a második világháború hajnalán a német nehéz bombázók és amelynek elpusztított falai közül a béke külügyminiszterei figyelmeztetik a világot, mire akarják ismét felhasználni a német népet az Egyesült Államok vezérigazgatói szobáiban. Több mint Harmincezer ember nézte végig a Magyar Szabadságharcos Szövetség megismételt hatalmas népi táncbemutatóját. A tömeg végig tapsolta a csillagos éjszakát. A Hősök tere ezúttal teljesen új arcában mutatkozott meg. A Múzeum oszlopkoloriszusai között piros-fehérzöld zászlódíszből vont háttér húzódott, a görög stílusú épület óriási timpanonja alatt pedig a Magyar Szabadságharcos Szövetség hatalmas jelvénye függött. A kék, zöld, piros, sárga színekkel váltakozó reflektorok fényében ragyogó színpad, a zenekarok hangszereinek felbúgó hangjai, az eredeti pásztoneip- és fuvolaszólók, melyet a hangerőskék a tér minden sarka felé szórtak széjjel, felejthetetlen és lenyűgöző látványt nyújtottak. A nagy érdeklődés nem is volt hiábavaló. A táncosok alaposan kitettek magukért Az első műsorban résztvettek újra hatalmas sikert arattak. A Vásárhelyi kórus azokból a kedveltté vált dalokból és többszólamú férfikor-számot W*ji adóé elő, amelyekkel egy évvel ezelőtt éppen ebben a hónapban Angliában oly nagy dicsőségetsémit a magyar névnek: ötvenegy nemzet fiai közül megnyerték az ősrégi walesi dalosversenyt, melyet már késosé évek óta mindig a walesi kérdők késes utódai, az angol bányász kórusok nyertek. Hajnalig szólt a zene és a hatalmas téren felszabadult, boldog örömmel táncolt a nép, a dolgozó tömeg. VÁLASZ AZ „ÚJ EMBERINEK FELÉRE CSÖKKEN AZ ÉPÍTKEZÉSI KÖLTSÉG • FELEJTHETETLEN VOLT A MÁSODIK NÉPI TÁNCBEMUTATÓ Szalai Karola, unz Operaház szólótáncosnője és tánccsppartja.