Igaz Szó, 1967. január-június (12. évfolyam, 1-12. szám)

1967-04-01 / 7. szám

Jó kisüstit árulnak a szö­vetkezeti apák boltjában. Kitűnő orvosság szerelmi csalódásra. Vele tartottam és öblítet­tünk, sőt öblögettünk. Ám csudák csudájára, kétféle­képpen hatott ránk az ital. Kenyeres az ötödik féldeci után ellankadt, mint tökle­vél a kánikulában, én meg rettentő narcias lettem. — Te Kenyerest — Mit akarsz Bebenecs­­kém? — bucskázott a nyel­ve. — Én megmutatom ennek a Fűz Julinak, ki va­gyok ... — Tudja ... Azért válasz­totta a Ragyást... Igyál inkább. — De amit én most muta­tok, olyat még nem látott. — Beniekém, azaz Becne, a fene a nevedbe. A Ra­gyásnak is biztosan van mutogatni valója. Ne szi­­vóskodj. Inkább igyál... Mivel Kenyeres nem állt ki mellettem megcsúfolta­­tásomban, ott hagytam, s elrobogtam Julikáék házá­hoz. Ott elővettem a fen­tebb már említett puffan­csot, meggyújtottam a zsi­nórt és a hűtlen lány abla­kába helyeztem. Már előre örültem, hogy fog sikoltoz­ni az ijedtségtől, ha a puf­fancs felrobban. S az öreg Fűtznek hogy remeg majd a térde a rémülettől! Nem baj. Legalább megtudják, velem nem tanácsos kibab­rálni. G­yönyörködve néztem, mint ég a zsinór. Ám egyszercsak . . . nagy ég, kinyílt az ablak és meg­jelent benne egy kéz. Va­lami nagyot villant előttem, s szemem szám tele lett ko­rommal. — Segítség !. . . Megtá­madtak! ... — feledkeztem meg a katonavirtusról nagy meglepetésemben. Jött is a segítség tüstént. Bár ne jött volna. Megragadta a gallé­rom és egy utcai lámpa alá penderített. — Segédrendőrség! Iga­zolja m­agát! — förmedt rám. Nosza, fel is tápászko­­dott bennem a katonai ön­érzet mentén. — Én csak a mesterrendőrségnek igazo­lom magam, segédnek nem. — Úgy is jó ... — egye­zett bele a segédrendőr­ség. — Akkor így várjuk be a mesterrendőrséget ... — mondta és fogta a galléro­mat, mint mesterkocsis a paripa zablását. Az igazi rendőrségre, Ko­mótos III. János főtörzsre kereken egy órát vártunk. Gallérom fogója közben többször is meglevegőzte­tett, mert elevenen akart átnyújtani a hatóságnak. Közben csődület támadt kö­rülöttünk, s találgatták, ki lehetek (ki­ voltam). Elfeke­­tült ábrázatom után ítélve, volt, aki Csömbe emberé­nek vélt, akit azért küld­tek, hogy felforgassa Mak­­kosbütykot. Egy másik sze­mély elkésett farsangi maszkának hitt, s követel­te kiszabadításomat. A ta­lálgatásoknak a mester­­rendőrség kiszállása vetett véget. — Ki maga, minek van itt, mért fogják a nyakát, és kifija? — hangzott az első keresztkérdés. A gal­lérfogó belém szorította a szuszt, majd jelentett he­lyettem. — Ragyás Mihály tartalé­kos szakaszvezető segéd­rendőr jelenkezem ez az alak merényletet kísérelt meg Fűtz Julikáék háza el­len. Tetten értem — muta­tott rá­m. „A Ragyás... a kéz­­fogó . .. Julika ... jaj!" minden eszembe jutott egy pillanat alatt, s végképp összeomlott bennem fit ön­érzet. Azzal sem törődtem már, hogy rám zárták a fogda ajtaját. Csókol mindenkit szerető fiúk Bence Erdei Sándor illusztrációja

Next