Igaz Szó, 1979. január-június (24. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-15 / 6. szám
mmwmmawaa Szunniták és síiták A nyolcszázmillió hívőt egyesítő Iszlámnak sohasem volt és most sincs vallási központja, pápája, kiépített egyházi hierarchiája. Mekka csupán afféle összekötő kapocs az Iszlám jelene és múltja között, a zarándokokat pedig a felekezeti összetartozás, szolidaritás kifejezése. Az iszlám „meghasonlása” röviddel Mohamed próféta halála után kezdődött, éspedig az utódlás, az állami-vallási szervezet egybefonódása, illetve különválása kérdésében. A szunniták (akiket szívesen neveznek ortodoxoknak, hagyományőrzőknek) vitathatatlan tényként kezelik az események történelmi menetét, míg a síiták (si’ad Ali pártja) azt állítják, hogy Mohamed legközelebbi férfirokona, Ali az első törvényes utód a kalifák sorában, míg az őt megelőző három törvénytelen bitorló volt. Ali gyilkosság áldozata lett; az Omajjad-dinasztia ellen lázadó fiát az iraki Karbalában ugyancsak lemészárolták. Karbala máig is a síita felekezetűek legfőbb zarándokhelye. Ali sokáig üldözött leszármazottai és követői — a síiták — a szembenállás, az ellenzékiség, a forradalmiság szellemét képviselik az Iszlám világában. A síiták vezetői az Alitól származó imámok voltak. A síiták azt vallják, hogy az utolsó, vagyis a „rejtőző imám” nem halt meg, a megfelelő időben visszatér majd, hogy megváltsa a világot. A siizmus igazi hazája Irán lett, ahol a XVI. századtól államvallás, s ahol a lakosság több mint 90 százaléka ehhez a felekezethez tartozik. A szomszédos Irakban ugyancsak síita többség alakult ki. Az iszlám egészére azonban a szunnita irányzatok túlsúlya jellemző. Az iszlám történelmi szerepe valóban ellentmondásos. Történelmi tény, hogy az iszlám egy sor arab és afrikai országban pozitív szerepet játszott a nemzeti függetlenségért, a gyarmati elnyomás felszámolásáért vívott harcban. Az is tagadhatatlan azonban, hogy Nasszer kénytelen volt például betiltani a forradalmi átalakulással, a társadalmi haladással szembehelyezkedő Muzulmán Testvérek reakciós szervezetét. Mint minden vallás, az iszlám is nehezen alkalmazkodik a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődés követelményeihez. A nomád törzsszövetség korában kialakított, majd a keleti feudalizmus által formált erkölcsi normák, törvények nehezen békíthetők a modern valósággal. A kairói Al Azhar mecsetegyetem főimámja hiába nevezi a legtökéletesebbnek az iszlám szociális tanítását (Allah előtt nem jámbor az, aki szűkölködni hagyja a szomszédját), a haladó arab rendszerek lényegesen tovább léptek, földreformot hajtottak végre, államosították a bankokat, a legfontosabb iparágakat, bevezették a társadalombiztosítást, a kedvezményes vagy éppen ingyenes közoktatást, mint például Líbiában, Algériában és másutt. Ugyancsak elterjedt a női egyenjogúság, a női választójog törvénybe iktatása, a többnejűség korlátozása vagy tilalma, a polgári bíróság elé utalt válás, a gyermek- és aszszonytartási kötelezettség. Az iszlám jogtudósai (ulemák) 1976-ban kimondták, hogy a kohászati és öntödei munkásokra, valamint a Nyugat-Európában dolgozó vendégmunkásokra nem kötelező többé a ramadán havi böjt. A mohamedán többségű országokban az iszlám rendszerint államvallás és alkotmányosan is a törvényalkotás forrása. E tekintetben a haladó rendszerek is figyelembe veszik a mélyen vallásos lakosság meggyőződését. A Korán hagyományai érthető módon Szaúd-Arábiában és az Arab-öbölreakciós emirátusaiban élnek a legerősebben. Az iráni „földrengés” szükségképpen ezekben a haladó reformokat mereven elutasító országokban keltette a legnagyob riadalmat. Nem véletlen, hogy az arab nemzeti felszabadító mozgalom, a társadalmi haladás terjedésétől rettegő Fejszál király már 1965-ben reakciós, Amerika-barát politikai-katonai tömbbe próbálta tömöríteni a mohamedán országokat. Az állig felfegyverzett Irán csendőri szerepe bizonyos fokig a füstbe ment iszlám paktumot helyettesítette, például Ománban, ahol a felszabadító mozgalom veszélyesen fenyegette Kabusz szultán trónját. Magától értetődik, hogy az egyházzal összefonódott imperialista védnökség alatt álló reakciós monarchiák görcsösen ragaszkodnak a feudális viszonyokat konzerváló vallási hagyományokhoz. Az elmaradottságban tartott, végsőkig kizsákmányolt dolgozó tömegek viszont — miként az Iránnal szomszédos Afganisztánban láthattuk — Allahnak tetsző eseményént üdvözlik az emberi-társadalmi felszabadulást hozó forradalmat, és nemcsak imádkozott a sikeréért. 39