Igaz Szó, 1980. július-december (25. évfolyam, 13-24. szám)
1980-07-15 / 14. szám
A kérdésre pontos választ még a beosztottak ismeretében sem lehetne adni, hiszen a nevelés még nagyjából is az adott helyzetek, vagy konfliktusok sorozatának megoldásából áll. De az egyik alapvető tanács: feltétlenül meg kell ismerni a beosztottakat, tudni kell, hogy kiben, mi lakkozik, kitől mit várhat mindjárt kezdetben a parancsnok, kire kell az átlagosnál is jobban ügyelni? De adjuk át a szót egy kiváló rajparancsnoknak, Valkó László szakaszvezetőnek. — Van nekünk egy sablonunk is arra, hogyan lehet a katonákat megismerni — mondta a szakaszvezető. — Közel harminc kérdésre kell az újoncnak válaszolnia és ez a hosszú kérdéssorozat sok mindent kiszed a katonából. Aztán hozza magával az adatait, a kiegészítő parancsnokság megjegyzéseit. Kezdetnek jó ez: adatok, tények vannak, amelyekből kiindulhat az ember. De hol van ettől az alapos megismerés! Én úgy csinálom: járok-kelek a katonák között és találgatom az első benyomások alapján: ki, milyen, s mivé válhat két esztendő alatt? Kinél vallhatok kudarcot, kik állnak majd szorosan mellém? Beülök délután közéjük a klubba és beszélgetek velük. A homlokuk mögé szeretnék látni: mi zajlik ott belül? A vibráló szemek tüzét keresem, meg a láthatatlan fátyolt, amit az otthoniak miatti gond, vagy a korán elrontott élet „minden mindegy”-e von a szemrés elé. Felém fordul az arc, de látom, hogy nem rám figyel a tekintet. Előre tudom, hogy az ilyen újonccal — legalábbis egy ideig — sok gondom lesz. Megjegyzem magamnak. Aztán keresem azokat, akik mindjárt nyíltak, őszinték, kitárulkozók. Vagyis „feltérképezem” a gárdát. Csak így tudom, hogyan lássak hozzá a munkához. Keresdi Béla sofőrmester élenjáró szakaszt nevelt. Az ő nevelői hagyatékából idézek: — Volt rajparancsnokom példáját követve dolgoztam. Az első napok egyikén beült közénk az ifjúsági klubba és elkezdett beszélni az elképzeléseiről. Mi akkor még nem tudtuk, hogy mit jelent kiváló meg élenjáró katonának lenni, de megnyerő volt, ahogyan mindent le tudott egyszerűsíteni. Szavai nyomán úgy tűnt, hogy bármelyikünk képes ilyen erőfeszítésre. Miután látta, hogy néhányon jobban érdeklődünk, másnap délután már név szerint hívott minket a klubba és arról kezdett beszélni, hogy mi, akik máris többre vagyunk képesek, mint a többiek, fogjunk össze és hassunk azokra is, akik még nem értik a lényeget, akik még csak közöttünk élnek, de nem azonosulnak a közös célokkal. Utólag visszagondolva látom, hogy milyen jól fogott hozzá a megismerésünkhöz, a mindjárt alkalmas segítői kiválasztásához, és általában a közösség kialakításához. Pontosan így jártam el én is. Mondhatom, hogy ez a módszer nálam is bevált. Én még azzal is kiegészítettem a korábbi tapasztalatot, hogy egyenként is leültem a katonákkal és kikérdeztem őket: ki, hol dolgozott, milyen mozgalmi munkát végzett, voltak-e barátai, társai, akik hallgattak rá stb. Nálam elsősorban azok tűntek ki, akik bevonulásuk előtt a KISZ-ben, az ipari tanulóotthonban, vagy az iskola osztályközösségében amolyan irányítók, legalábbis pozitív hangadók voltak ... Gondom csupán egy emberrel volt. Bármit mondtam neki, megcsinálta, de semmire önként nem jelentkezett, s ha a véleményét kértem bármiről, hallgatott, vagy legfeljebb a vállát vonogatva azt mondta: „nekem mindegy". Nem tetszett ez a magatartás, hiszen nem létezik, hogy valakinek mindegy, hogy mi történik vele, hogyan alakul a sorsa. Beszélgetéseket kezdeményeztem, talán megtudok róla valamit, de semmire nem mentem, jó, ha minden tizedik kérdésemre mondott valami általánosságot. Az első szülői látogatáson aztán mindent megértettem. Éppen a szomszéd asztalnál beszélgettem egy másik újonc szüleivel, amikor a közömbös katona apjának az igen szigorú intelmeire figyeltem fel. Szinte utasította a fiát, hogy őneki itt nem lehet véleménye, és soha ne csináljon semmit, csak amire parancsot kap. ő is volt katona, hallgasson csak rá. Majdnem elnevettem magam és percek múltán már az ő asztaluknál ültem. Nem a fiúval, az apjával beszélgettem a munkánkról, az életünkről. Gyanakvóan hallgatott, amikor arról szóltam, hogy sok ilyen igyekvő, szorgalmas gyerekre lenne szükség a hadseregben, mint az ő fia. Szó, szót követett és megeredt az apa nyelve. Elmondta, közel harminc esztendeje volt katona és nagyon ráfizetett arra, hogy véleménye volt. A gyakorlótéren valamit javasolt a tizedesnek, amit az szájaidénak vett és attól kezdve neki nem volt megállása. A tizedes, ahol lehetett belekötött, és amikor ő elkesere-