Igaz Szó, 1981. július-december (26. évfolyam, 13-24. szám)

1981-07-01 / 13. szám

Nemrég meg néma csend borult a hajnal­­tálra. Aztán torkolattüzek villantak a völgyben, kormos füst csapott a magasba, majd egy szempillantás múltán pokoli ágyúdörej rázta meg a levegőt: megkezdődött az egység támadását biztosító tüzérségi előkészítés. És már rohansz is előre, verítékezve, látott szájjal kapkodod a levegőt, miközben pár méternyire előtted fülsiketítő robajtól kísérten toronymagas lángoszlopok törnek a magasba. Gomolygó füstöt okádva, lávát freccsentve szerteszét, lobogva ég a napalmmező. Szemed csípi a füst, levegő már alig akad, s már azt hinnéd, a lábad nem engedelmeskedik a szöges­drót botlóakadálynak. Aztán, amikor átérsz, legszíve­sebben összecsuklanál a nyílt mezőn. S magad sem érted, hogy miért nem teszed, mint ahogy azt sem, hogy miként ugrottál át a leküzdhetetlennek látszó betonpalánkon, hogyan hajítottál kézigránátot, s mi­ként lendültél keresztül a lángban álló ablakon ... Ezek után már kész megnyugvás a harcjármű ülé­sén zötyögni, ahol most poros, kormos arccal, átiz­zadt zubbonyban lihegsz, fegyvered sorozatoktól át­­tüzesedett csövét markolászva. De izmaid titkon még mindig feszülnek, hisz tudod, még nem jött el a pi­henés órája. Fejed felett helikopterek húznak el, fe­délzetükön az ugrásra kész légideszanttal, hogy biz­tosítsák számotokra a szűk hágón való átkelést. Tu­dod, még számos erőfeszítés, gyalogmenet, roham következik. De amíg végigtekintesz a komor fegyve­reken, a robogva előretörő harcjárműveken, mégis örülsz, hogy mindez csak gyakorlat.

Next