Igaz Szó, 1987. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)
1987-05-01 / 5. szám
MŰTEREMSAROK KISS ISTVATI Mintha megállt volna az idő. Tavaszi szél szökell végig a telepen, ágakat cibálva tavalyról, vagy ki tudja melyik őszről ittfelejtett leveleket taszigálva az örök álmukat alvó torzók között. A Százados úti művésztelep méltó nevéhez: a százados házak faláról mállik a sárga vakolat, a zöld verandakerítések kidőlt bordái helyére érezhetően már sose kerül új. S ez a csend, ez a nesztelen világ is talán még a békebeli időkből maradt itt. Percek óta bolyongunk e Csipkerózsika-világban, Kiss István szobrászművész otthonát, műhelyét keresve. A hangulathoz illőn ember sehol. Végre - akár a mesében - anyóka toppan elénk, rőzsecsomó helyett éthordót cipelve. - A Kisspistáék? - kérdez vissza érdeklődésünkre. - Ott laknak, balra leghátul, az utolsó soron az utolsó ház. Kívülről ez az épület sem különbözik a többitől, annál nagyobb a meglepetés, amint a házigazda beljebb tessékel. A tágas nappali szolgálhatna díszletül akár egy, a felső tízezer köreiben játszódó svéd tévéjátékhoz is. - Lassan nyolcvan esztendeje - idézi fel a telep múltját némi lokálpatriotizmussal fűszerezve Kiss István -, hogy úgy gondolták a városatyák, illendő volna a világvárosi színvonalhoz immáron egy művésztelep is. 1909-ben az akkori igények és szokásrend szerint fel is építették. Igaz, ideiglenesnek szánták, de időközben kiderült, hogy még ma is ez a legjobb. Én legelőször a lőrésnyi ablakokat szüntettem meg, üvegfal került helyükre, kinyitottam házam a Napra. A műtermet leválasztottam, mert ha nem így teszek, akkor az otthonból műhely válik és fordítva - mindkét esetben csak a hátrányokat érzékelhetően. - Ha már szóba került a műterem, javaslom, menjünk át oda, már csak azért is, mivel e sorozat a Műteremsarok feleimet viseli. - E pillanatban nem javasolnám, hiszen semmit sem tudok mutatni. Épp az imént vitték el az „utolsó darabjaimat". Tiszteletbeli tagja vagyok ugyanis a Szovjet Képzőművészeti Akadémiának, s a nagy októberi szocialista forradalom győzelmének 70. évfordulóján rendezendő tárlaton néhány munkámmal szerepelek. Ezért üres a műtermem, de hát itt szemben a kandallóval is kényelmesen leülhetünk, maga kérdez, én pedig megpróbálok válaszolni. Amúgy sem szeretem túlzottan a „művész alkotás közben" című pózba való belekényszerülést. - Mi az, amit láthattunk volna, ha egy kicsit fürgébbek vagyunk? - Előrebocsátom, hogy kimondottan olyan műveket küldök, amelyek egy kicsit illusztrációi is lehetnek a szovjetunióbeli új hullámnak. Munkástrón című szobrom eredetije Diósgyőrben áll, a modern iparnak, ennek az automatizált, robottechnikás világnak a jelképe. Elküldtem a kooperációban készült magyar atomerőműnek a térplasztikáját is. Nemcsak nálunk, hanem szomszédunknál is felvetődött, hogy a család szerepét újra kell értékelni. E témakörbe tartozik kiállítandó Család-kompozícióm. A Kezek - nagyban a hűvösvölgyi Nagyréten látható - az élet védelmét, a féltést, az óvást szimbolizálják. Bár mi más formanyelvet használunk, mint a szovjet művészek, úgy gondolom, ezek a munkák mégis közelállnak a jelenlegi szovjet tendenciákhoz. - Mit ért a formanyelvek különbözőségén? - Egy másfajta jelképrendszert, egy földrajzi, történelmi okokból fakadó másfajta kifejezési módot, amelynek egyszerre kell szólnia letthez és kazahhoz, jakuthoz és grúzhoz. A Szovjetunióban is megkérdezték tőlem, hogy miben fogalmaznám meg a magyar és a szovjet közterületi művészet közötti különbséget és hasonlóságot? Azt válaszoltam, hogy mi mindig az emberközeliségre törekszünk, kerüljük Szoborkompozíció a Magyar Néphadsereg Művelődési Háza előtt