Igaz Szó, 1955. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)

1955-01-01 / 1. szám

szeti Társaság vitáján pedig Sz. Mokulszkij felszólalásában ugyancsak aprólékosan ta­lálkozott a nyugati klasszikus repertoár kiszélesítésének kérdésével. E hozzászólásnak, amelynek során számtalan szerző neve és töméntelen darabeim merült fel, komoly hibája volt, hogy nem határolta el eléggé a lényegeset a másodrendűtől és nem határozta meg világosan a klasszikus örökség felhasználásának elvi alapvonalait. Mégis ez a felszó­lalás és méginkább Bojudzsjev jelentése olyan szempontokat vetett fel és olyan hiányos­ságokat tárt fel, amelyek hazai magyar színházaink klasszikus repertoárjának felülvizs­gálására késztetnek bennünket. Romániai magyar színházaink klasszikus műsora ugyanis nemcsak rendkívül fog­híjas, nemcsak azt vethetjük színházaink szemére, hogy az egyetemes klasszikus reper­toár számos kiemelkedő eszmei és művészi jelentőségű darabja nem szerepel és soha nem is szerepelt műsorukon, hanem joggal kifogásolhatjuk azt is, hogy klasszikus műsor­­darabjaikat legtöbb esetben kapkodva, felületes szempontok szerint válogatják ki, s klasszikus repertoárjuk egyoldalú és rendszertelen, híján van a messze előre tekintő, jól átgondolt tervszerűségnek, ezért nem válthatja valóra fontos feladatát, hogy hozzájá­ruljon az új közönség módszeres társadalomtörténeti neveléséhez. Ha összességében vizs­gáljuk is magyar színházaink klasszikus műsorát, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy jelentékeny történelmi korszakok drámairodalmi emlékei, a történelemben és az irodalomban nagy szerepet játszott népek alkotásai teljesen kiszorultak belőle. Nem is kell a görög ókorig visszamennünk és Sophoklest említenünk, vagy Euripidest, akinek tragédiái a demokratikus szellem első térhódítását jelzik a drámairodalomban, vagy Aristophanest, aki komédiáival elsőnek változtatta a színpadot valóságos politikai szó­székké és küzdőtérré; elegendő a másfél évszázaddal ezelőtti Németországra vissza­pillantanunk. A német irodalomnak e legragyogóbb, leggazdagabb korszakát — miként a nagy múltra visszatekintő egész német dramaturgiát — egyetlen szerző, egyetlen mű sem képviseli színpadainkon. Goethe, minden idők egyik legnagyobb költője, teljesen ismeretlen nálunk, mint drámaíró. Pedig a vaskezű Götz von Berlichingennek a paraszt­forradalom élén végrehajtott vitézi tetteiről írott drámája megérdemelné, hogy Schiller átdolgozásában színpadra kerüljön, s ugyanígy megérdemelné Egmontról, a németalföldi szabadságharc vezéréről írott tragédiája is; a hősiesség és hazafiasság e drámái soha­sem voltak oly időszerűek, sohasem számíthattak olyan mély megértésre, mint éppen ma. Schiller, a legnagyobb német drámaköltő, hasonló mostoha sorsra jutott nálunk: időtlen idők óta egyetlen színműve sem került bemutatásra magyarul színpadainkon. Pedig ezek a színművek olyan alkotások, amelyek romantikus meseszövésük, színpad­­szerűségük, drámai feszültségük és érdekes jellemrajzaik révén legnagyobbrészt biztos közönségsikerre is számíthatnak. Kit ne ragadna magával a „Don Carlos“, a lelki tiszta­ság, szerelem és barátság e csodálatos költeménye, amelyben — akárcsak az „Egmont­ban — a még haladó polgári szabadságeszmény csap össze az elnyomó abszolutizmus­sal? A polgári eszmék és a feudalizmus harcának romantikus cselszövésekkel tarkított másik két drámája, a „Haramiák“ és az „Ármány és szerelem“ sem tévesztené el hatá­sát a közönségre, s a büszke és vakmerő svájci vadász, a szabadságharcos „Teli Vil­mos“, vagy a hős Wallenstein és a szerencsétlen sorsú Stuart Mária alakja is méltán keltene érdeklődést, ha új életre támadna színházainkban. Az újabb német drámaírók közül meg kell említenünk Gerhardt Hauptmannt, aki később misztikus-szimbolista hínárba gabalyodott, sőt, már pietista húrokat is kezdett pengetni, végül pedig a hitlerizmus koszorús írója lett, a realista korszakában írott színművei azonban a legjobbak közé tartoznak. Kevéssel a felszabadulás után egy színi­­akadémiai vizsgaelőadás keretében Kolozsváron színrekerült „Hannele mennybemenetele“ című misztikus című színjátéka, amelyet ugyan nem hiányoltunk volna, de egyetlen szín­házunk sem gondol arra, hogy bemutassa „A bundá“-t, ezt a porosz igazságügyi nyo­mozógépezetről írott éles szatírát, vagy a korai kapitalizmus spontán munkásharcaiból ihletődött „Takácsok“-at, ezt a nagyhatású, igazi népdrámát, amely sohasem kívánkozott annyira színpadra, mint éppen napjainkban, az osztályharc kiéleződésének e szakaszában Ugyanígy fáznak színházaink Ibsen darabjaitól is. Igaz,­ Ibsen reakciós volt. De tagadhatatlan, hogy legjobb művei — „A társadalom támaszai", „A népgyűlölő“, „Hedda Gabler“, sőt akár a hírhedt „Kísértetek“ is —• mély bepillantást nyújtanak a múlt századvégi norvég polgári társadalom romlottságába, bomlásába, belső ellentmon­dásaiba, bűneibe és hazugságaiba. A nálunk még szakkörökben is egészen ismeretlen „Fiatalok szövetsége“, ez a ma is friss és eleven, szellemes vígjáték pedig szatirikus kí­méletlenséggel leplezi le a polgári parlamentarizmus mögött dúló piszkos érdekharcot, karrierista politikai szélkakasok mesterkedéseit.

Next