Igaz Szó, 1955. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1955-01-01 / 1. szám
szeti Társaság vitáján pedig Sz. Mokulszkij felszólalásában ugyancsak aprólékosan találkozott a nyugati klasszikus repertoár kiszélesítésének kérdésével. E hozzászólásnak, amelynek során számtalan szerző neve és töméntelen darabeim merült fel, komoly hibája volt, hogy nem határolta el eléggé a lényegeset a másodrendűtől és nem határozta meg világosan a klasszikus örökség felhasználásának elvi alapvonalait. Mégis ez a felszólalás és méginkább Bojudzsjev jelentése olyan szempontokat vetett fel és olyan hiányosságokat tárt fel, amelyek hazai magyar színházaink klasszikus repertoárjának felülvizsgálására késztetnek bennünket. Romániai magyar színházaink klasszikus műsora ugyanis nemcsak rendkívül foghíjas, nemcsak azt vethetjük színházaink szemére, hogy az egyetemes klasszikus repertoár számos kiemelkedő eszmei és művészi jelentőségű darabja nem szerepel és soha nem is szerepelt műsorukon, hanem joggal kifogásolhatjuk azt is, hogy klasszikus műsordarabjaikat legtöbb esetben kapkodva, felületes szempontok szerint válogatják ki, s klasszikus repertoárjuk egyoldalú és rendszertelen, híján van a messze előre tekintő, jól átgondolt tervszerűségnek, ezért nem válthatja valóra fontos feladatát, hogy hozzájáruljon az új közönség módszeres társadalomtörténeti neveléséhez. Ha összességében vizsgáljuk is magyar színházaink klasszikus műsorát, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy jelentékeny történelmi korszakok drámairodalmi emlékei, a történelemben és az irodalomban nagy szerepet játszott népek alkotásai teljesen kiszorultak belőle. Nem is kell a görög ókorig visszamennünk és Sophoklest említenünk, vagy Euripidest, akinek tragédiái a demokratikus szellem első térhódítását jelzik a drámairodalomban, vagy Aristophanest, aki komédiáival elsőnek változtatta a színpadot valóságos politikai szószékké és küzdőtérré; elegendő a másfél évszázaddal ezelőtti Németországra visszapillantanunk. A német irodalomnak e legragyogóbb, leggazdagabb korszakát — miként a nagy múltra visszatekintő egész német dramaturgiát — egyetlen szerző, egyetlen mű sem képviseli színpadainkon. Goethe, minden idők egyik legnagyobb költője, teljesen ismeretlen nálunk, mint drámaíró. Pedig a vaskezű Götz von Berlichingennek a parasztforradalom élén végrehajtott vitézi tetteiről írott drámája megérdemelné, hogy Schiller átdolgozásában színpadra kerüljön, s ugyanígy megérdemelné Egmontról, a németalföldi szabadságharc vezéréről írott tragédiája is; a hősiesség és hazafiasság e drámái sohasem voltak oly időszerűek, sohasem számíthattak olyan mély megértésre, mint éppen ma. Schiller, a legnagyobb német drámaköltő, hasonló mostoha sorsra jutott nálunk: időtlen idők óta egyetlen színműve sem került bemutatásra magyarul színpadainkon. Pedig ezek a színművek olyan alkotások, amelyek romantikus meseszövésük, színpadszerűségük, drámai feszültségük és érdekes jellemrajzaik révén legnagyobbrészt biztos közönségsikerre is számíthatnak. Kit ne ragadna magával a „Don Carlos“, a lelki tisztaság, szerelem és barátság e csodálatos költeménye, amelyben — akárcsak az „Egmontban — a még haladó polgári szabadságeszmény csap össze az elnyomó abszolutizmussal? A polgári eszmék és a feudalizmus harcának romantikus cselszövésekkel tarkított másik két drámája, a „Haramiák“ és az „Ármány és szerelem“ sem tévesztené el hatását a közönségre, s a büszke és vakmerő svájci vadász, a szabadságharcos „Teli Vilmos“, vagy a hős Wallenstein és a szerencsétlen sorsú Stuart Mária alakja is méltán keltene érdeklődést, ha új életre támadna színházainkban. Az újabb német drámaírók közül meg kell említenünk Gerhardt Hauptmannt, aki később misztikus-szimbolista hínárba gabalyodott, sőt, már pietista húrokat is kezdett pengetni, végül pedig a hitlerizmus koszorús írója lett, a realista korszakában írott színművei azonban a legjobbak közé tartoznak. Kevéssel a felszabadulás után egy színiakadémiai vizsgaelőadás keretében Kolozsváron színrekerült „Hannele mennybemenetele“ című misztikus című színjátéka, amelyet ugyan nem hiányoltunk volna, de egyetlen színházunk sem gondol arra, hogy bemutassa „A bundá“-t, ezt a porosz igazságügyi nyomozógépezetről írott éles szatírát, vagy a korai kapitalizmus spontán munkásharcaiból ihletődött „Takácsok“-at, ezt a nagyhatású, igazi népdrámát, amely sohasem kívánkozott annyira színpadra, mint éppen napjainkban, az osztályharc kiéleződésének e szakaszában Ugyanígy fáznak színházaink Ibsen darabjaitól is. Igaz, Ibsen reakciós volt. De tagadhatatlan, hogy legjobb művei — „A társadalom támaszai", „A népgyűlölő“, „Hedda Gabler“, sőt akár a hírhedt „Kísértetek“ is —• mély bepillantást nyújtanak a múlt századvégi norvég polgári társadalom romlottságába, bomlásába, belső ellentmondásaiba, bűneibe és hazugságaiba. A nálunk még szakkörökben is egészen ismeretlen „Fiatalok szövetsége“, ez a ma is friss és eleven, szellemes vígjáték pedig szatirikus kíméletlenséggel leplezi le a polgári parlamentarizmus mögött dúló piszkos érdekharcot, karrierista politikai szélkakasok mesterkedéseit.