Igaz Szó, 1965. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)

1965-04-01 / 4. szám

TAMÁS MÁRIA: ŐSZTŐL — ŐSZIG __ Ahol az ágyat megvetették. Hadd hallom, hol szeretsz aludni, Eszterem? Az ágy szélén, vagy ott, belül? — A sötétben kacagásfélét is hallottam. — Csitt!. .. Féltem, leleplez a háziak előtt, már csak a tréfa kedvéért is. Bevettem magam az ágyba, szorosan a fal mellé. Hallottam: lassacskán koppan a levetett cipő. Bizonytalankodva tapogatta ki a széket, amelyre ruháját dobta. De máris mohón átkarolt, hogy fölemeljen, a hatalmába vegyen, hogy elhitesse velem azt, hogy jó esendőnek lenni; magával pedig, hogy a szere­lemben minden fájdalom és félelem megszűnik. — Milyen forró vagy — fülemre tette a száját, suttogott, monoton szavakat vari­álva, mint valami távoli tücsökzene. — Tücsök, Tücsök — mondottam — ez lesz a neved: Tücsök! Virradt. Oldalt pillantottam. Béla is ébren volt. A nézésétől ébredtem fel? Vagy attól, hogy gyöngéden a hajamba túrt. Fejem a vállára tettem, hadd simogasson még, jólesett, és egyre csak arra gondol­tam, minden úgy jó, ahogy most igaz: mellettem van, mosolyog, cirógat.. . Különben az ébredés csak annak lehet fájdalmas, akinek az álom menekülés a valóságtól. Lám, nekem nincs mit megbánnom. — Tücsök — böktem oda a pára csücske mögül. — Mi az, hogy tücsök? __ Nem mi az! — és elmeséltem, miért adtam ezt a nevet. Mosolygott, látnivaló volt, tetszik ez a semmi­ beszédem, mint ahogy nekem is az ő hallgatása. Milyen szörnyű lett volna arra ébredni, hogy firtatja az éjszaka benső pillanatait. Vagy ha hiú­ságból, régi szerelmeim felől érdeklődik. Vagy — juj! — egy hűvös, szappanhabos és kielégült arcot látni borotválkozás közben a tükör előtt!. . . Horkolásra ébredni!... Sűrű cigarettafüstre.. . Holmi fon­toskodásra. ...— Mennyi munkával maradtam el magácska miatt!... De hallgatott, és minden egyszerűnek, szépnek, természetesnek tűnt. — Tücsök? Így mondtad? — nevetett. — Milyen gyerek vagy ! — Gyöngéden megérintett csontos vállamon, mintha meg akarna bizo­nyosodni arról, hogy valóban mellette vagyok. — ... Sovány kis gyermek... Meg kell híznod! — Simogatta vállamat, bordáimat, erős medencecsontomat, mintha mutatná, ahová kell a húsnak ra­kódnia. — ... Még négy-öt kiló ... négy-öt év... És ragyogó asz­­szony leszel... Majd bolondulni fognak érted a .. . Csak ezt ne mondta volna! Na mindegy. És újra izgatni kez­dett a szavak muzsikája, az, amit most már emlékké fűzve mor­­zsolgatok: — »Szép vagy, és jó lány vagy. Melletted nem érzem az éveket... Erős lettem . .. Erős és olyan fiatal vagy, hogy megtaní­tottál újra szeretni, kicsi Eszterem.“ Valóban úgy éreztem, erőm óriási, bármit megtehetnék, és bár­mire vágynék, minden sikerülne. Különben sem tudtam betelni az­zal a gondolattal, hogy megszöktünk a világ elől. A fény egyre erősebben tört át a zsalugáter résein. Kiugrot­tam az ágyból, frissen, kicsaptam az ablakot s dudorászón csaló- Igaz Szó 3

Next