Igaz Szó, 1966. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
ÚJ KÖNYVEK PETŐFI SÁNDOR: Válogatott lírai költemények. A válogatás, az előszó és a jegyzetek Kacsó Sándor munkája. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1966. COŞBUC legszebb versei. Az előszót Láng Gusztáv írta. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1966. A vers ugyan nem a rímek ildomos csilingelésétől válik verssé, viszont a költő, a köztudatban élő, az olvasó által ismert versei összessége. Petőfi Sándor több ennél eleven ember s történelmi személy is. Verseivel, életének példájával egyaránt tanít és hat. Mert művét, akár életét, mindenestől eszméi szolgálatába állította. Alkata, érzékenysége és eszmevilága folytán az ihletettségnek abban a cseresznyevörös izzásában élt, melyben a világ minden jelensége lirikummá váltott át lelkén. Folyton rögtönöz és folyton remekel. Plebejus demokrata hite, aktív forradalmár közéletisége, magasrendű emberi erkölcse, ingathatatlan jelleme egyaránt jelentik személyes életét és költészetét. És ez az élet, és ez a mű nemzetének és korának talán a legnagyobb, de mindenképpen a legpéldásabb vállalkozása volt. Műve, immár több mint egy évszázada, mindannyiunk legszentebb olvasmánya. Olvasmány? Alighanem sokkal több ennél: része életünknek, felfogásunknak, eszményeinknek. Apánkba vetett bizalommal fogadtuk ifjúságunkban versei szép fennsíkjairól felénk csengő feledhetetlen szavait, így lapogtatjuk ma is, öröm és bánat óráin. ,,Ő lassan szállj, és hosszan énekel“ - kiáltanak, szavaival, minden egyes találkozás után, míg bennünk örök visszhangot ver a tündérhalk lírától a forradalmi pátoszig héjjázó hang. Mert „fölrepül és lezuhan és beleszédül a szív“, mint annyiszor, megint és mindig. Nagy volt a legnagyobbak közt, olyan nagy, hogy minden idők, népek, emberek magukénak vallhatják. Van úgy, hogy a kalendárium szerint ugyan a jelenben élsz, mégsem vagy kortársa a mának. Máskor meg „csontként sincs meg már a koponya“, mely a konok fényű sorokat kigondolta, és mégis az eszme, indulat vagy zene úgy hasít beléd, mintha nem évek, évtizedek vagy századok hasadéka feszülne közétek, hanem ott ülne, kezed melengetve, melletted az eleven ember. Ilyenkor a költő és műve többé válik, mint akárhány kortársad: életed, s talán lelked részévé. Egy kicsit talán apai barátoddá is, akire mindig, mindenben számíthatsz. Életem zord napjaiban melegedtem Coşbuc lírájával, s ma már saját életemre vonatkozó hasonlatként ugranak ki belőlem „szomorú énekű, gyengéd szavú havasi kürt“ hangú dalai. Igék, melyek akárha a mi nyelvünkön lebegnének. A Decebál beszéde a néphez, A villám halála, Az osztrogótok királynője, az El Zoráb vagy A káplár története éppúgy helyet vívtak ki személyes lírai antológiánkban, mint a Kint megremeg a nyárfaág vagy a másik feledhetetlen vers, a Testamentom. A költői megismerés az olvasó visszahatásában válik élővé. Hiszen a költészet, hatás összetettségében, sajátos megismerés. Üzenete éppúgy jöhet a mai Párizsból, akár a tegnapelőtti naszódi határőrvidékről. Hiteles hatása is felfedezései igazságán és a megformálás művészi tökélyén dől el. Coşbuc versei az ősi román paraszti népsors gondjainak barázdáiból fordulnak ki, de az Odüsszeián, Reneisen, Divina Commedián iskolázott költő klasszikus biztonságával, így alkothatott kiváló műveket. Coşbuc -' ' C'“" ' V'2 ■