Igaz Szó, 1966. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
FÓRUM és magasságba röpítő, elűz és fogva tart a hő. Az azonosulásnak ilyen szilárd erkölcsi alapjáról aztán magától értetődik a figyelmeztetés: Hát százszor gondold meg magad, százszor gondold meg, mielőtt egy szót is leírsz róluk, százszor, mielőtt ünnepled a hőst, aki savtömény verítékben fürdet minden áldott napot — bontsd ki szívedben legalább nem hervadó tiszta virágod, a vérvörös alázatot! (Vasöntők) LÍRAI GONDOLATISÁG A Forrás költőinek korszerűségét vizsgálva, azt a művészi magatartást tartom szem előtt, melyből — mint különleges előhívóoldalból — felsejlik máris e nemzedékre jellemző pozitív és negatív vonások nagy része. E magatartás lényege: a környező világgal, a lírai modellel való közvetlen kapcsolat intenzív, asszociatív és nem passzív, szemléleti úton való keresése — hiszen az asszociációnak és gondolatoknak szerves láncolatából bomlik ki csupán a művészi mondanivaló. Ezen az úton-módon jutottak el fiatal költőink a korunk emberével, a „homo felixszel,“ a homo faberrel, és a „győzedelmes emberrel“ való teljes azonosuláshoz, s arckifejezésükben így fel tudták mutatni e munkás, boldog és győzedelmes kor arckifejezését. S itt álljunk meg egy percre. Mert nem lenne helyes megfeledkezni arról a nagy fokú művészi szelekcióról sem, mellyel az azonosulás folyamatában kiválasztották a környező világ dolgainak halmazából mindazt, amire szükségük volt a kor arckifejezésének megtalálásához. A huszadik századi ember szelektáló képessége épp az érzékenyeken élni akarás belső viharaiban izmosodott s vált napjainkban meghatározó érvényűvé. Ezért nevezik a huszadik század művészetét szelektáló művészetnek, amelynek a homo faber és győzedelmes, boldog ember csak úgy lehet főhőse, ha ugyanakkor töprengő, gondolkodó ember is. A továbbiak során ezt a művészi szelekciót, az értelem viselkedését, a lírai gondolatiságot szeretném érinteni, azt a jelenséget, mely épp a lírai én és lírai modell, az ember és kor azonosulásából fakad és meghatározza azt. Meghatározza, mert az egybefonódásnak csak a kor teljes bonyolultságát szem előtt tartó értelem lehet a motorja; csak az értelem tud olyan öblös medret és előre-hátra történelmi távlatot mutatni, melynek birtokában a huszadik századi ember otthon érezheti magát a történelemben. Talán soha nem volt ennyire szükségünk erre az otthonosságra, mely meghatározza jelenünket, jövőnket. És lényegében ezt az életérzést elégíti ki a század művészete, és ez hatja át a Forrás költőit is. Már indulásuk elején ez a megtartó gondolatiság a meghatározó: ki