Igaz Szó, 1967. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1967-06-01 / 6. szám
IRODALOM ÉS ISKOLA különböző mértékben és módon, pályájának valamely szakaszában — Hauptmann, Strindberg, Ibsen, Gorkij, Reymont, Rebreanu, Móricz. A századforduló nem egy írója a naturalizmuson keresztül jutott el a kritikai realizmusig, vált a legfájóbb szociális problémák megszólaltatójává. A korabeli kritikában, irodalmi közfelfogásban a két szó (realizmus-naturalizmus) jelentése nem is különült el élesen, ugyanarra az írói hozzáállásra, ábrázolási eljárásra hol az egyiket, hol a másikat használták. Így kerültek egy táborba realista és naturalista írók. A két irányzat közötti szoros kapcsolat vitathatatlan. Jellemző például a magyar naturalizmus meghonosítójának, Bródy Sándornak egyik vallomása: ,, . . . Vidéki lap tárcahasábjain bele-belenézegettem Zola Nanájába ... Ez volt az irodalmi tarisznyám . . . így teremtettem meg az úgynevezett magyar realizmust.“ (Kiemelés tőlem — K. D.) A naturalizmus körül kialakult vitákban is felváltva emlegetik a két fogalmat, a zalai iskolába sorolva Daudet mellett Stendhalt, Mérimée-t, Balzacot, Flaubert-t és az orosz realistákat (Turgenyevet) is. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a realizmus sem azt jelentette akkor, mint ma: inkább a reális iránti érzéket, a tények tiszteletét értették rajta. És ma is van olyan felfogás, amely a realizmus egyik változatának tekinti a naturalizmust, nem önálló stílusirányzatnak. „Hiszen — írja Klaniczay Tibor, ismert magyarországi irodalomtörténész — nem ad (t. i. a naturalizmus) gyökeresen újat, hanem csak a realizmus ábrázolásmódját, stíluseszközeit fejleszti tovább.“ (A művészeti stílusok helye a marxista kutatásban. Marxizmus és irodalomtudomány. Budapest, 1964. 82.) A naturalizmus és a realizmus kapcsolatának ez az exponálása lényegbevágó a naturalizmus helyes megítélése szempontjából, de talán mégse lehet a leszűkítés veszélye nélkül a realizmus egyik stílusváltozataként felfogni. A kelet-európai irodalmakban a naturalizmus némi késéssel és eszmei-művészi módosulással tűnik fel. Sem a magyar, sem pedig a román irodalomban nem jelent olyan átfogó, egységes iskolát, mint a franciában. Esztétikai elveinek kidolgozása is hiányzik, és az egyes művek sem olyan „tiszta példái“ az irányzatnak, mint a Rougon Macquart ciklus darabjai. Hatni viszont hatott, s a néhány évtizedes késés hasznosnak bizonyult. Ekkorra már világossá váltak tévedései: a felesleges biologizálás, az élettani determinizmus, a túlzásszülte sallangok. Ugyanakkor az egészséges átplántálást segítette a romantika közelsége, valamint az orosz realizmus is. „Mindkettő jótékonyan enyhítette a naturalizmus túlzásait, s költőibb hangra ösztönzött az élet legszennyesebb oldalainak a leírásában is“ — állapítja megtalálóan Czine Mihály Móricz Zsigmond naturalizmusát vizsgálva. (Czine Mihály: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig. Budapest, 1960. 358.) A magyar irodalomban a múlt század 80-as éveiben kezd teret hódítani Bródy Sándor, Tolnai Lajos, később Thury Zoltán, illetve Móricz Zsigmond révén, de kihat az új utakat kereső írógeneráció többi írójára is; magukévá teszik a naturalizmus hozta új témákat, a bátrabb látást, szociális érzékenységet tanulnak belőle. A legjobb írók éppen ezt a szociális tendenciát értékelik benne és honosítják át saját művészetükbe. A magyar naturalizmus atyjának számító Bródy Sándor is így fogta fel. Nagy feltűnést és heves támadásokat kiváltó novellás kötete (Nyomor, 1884) előszavában ilyen értelemben vallja magát az új irány hívének. A kötet elbeszélései olyan világba vezetnek, amely a naturalizmus által nyert polgárjogot az irodalomban. Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek prózájában a biológiai determináltság, Bródy, Móricz, Nagy Lajos, Rebreanu, illetve Reymont művészetében inkább az erotika erősebb.