Igaz Szó, 1967. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)

1967-06-01 / 6. szám

IRODALOM ÉS ISKOLA (Persze az erotika s általában a testi s­zerelem nem föltétlenül natura­lista sajátság, de a naturalizmus volt az, amely bizonyos etikai problé­máknak — így a szerelemnek is — új értelmezést adott. Az erotikus szemléletnek — a századfordulón különösképpen — gondolati-érzelmi nóvuma, súlya is volt, erkölcsi felszabadulást is jelentett a megcsonto­sodott etikai normákkal, az álszeméremmel szemben. Az más kérdés, hogy egyeseknél az ösztönök tobzódása folytán mindez pornográfiához vezetett.) A naturalizmus szociális tendenciája a századforduló magyar iro­dalmában Thury Zoltán novellisztikájában a legtisztább. A naturaliz­musban azt a felszabadító erőt értékeli, amely az igazmondásból iskolát teremtett. Az „elvetemedett gallust“ nyílt levélben üdvözli, mert „ha­talmasság lett a mezőn, ahol a szép hazugsággal verekedett kemény har­cot a csúnya igazságért“. Az élettani determinizmustól, a túlfűtött ero­tikától, s általában a testiségtől csaknem teljesen mentes maradt. (Eset­leg egy-egy haláleset leírásakor használ olykor erősebb színeket.) A naturalizmusra jellemző részletező leírások, a gyakran előforduló tömegjelenetek (gondoljunk Zola nagy munkásregényére, a Germinal-ra) nem öncélúak. A szociális nyomorúságot, a társadalom mélységeit hoz­zák felszínre. Ugyanígy a jelképességbe is legtöbbször társadalmi mon­danivaló sűrítődik.­­Zola Nanáját a császárság zabolátlanságának szim­bólumaként szokták emlegetni; több regényében is szereplő Pascal dok­tora a tudomány igazságát képviseli. Bródy szintén gyakran használ szimbolikus eszközöket. Az ezüst kecske című regényében például egy díszes sétabot válik egy bizonyos emberi tartás jelképévé.) A tudományos precizitást hirdető naturalista tan nem hagy ugyan helyet a fantáziának szégyellem magam, ha a hátam mögött levő temérdek romantikára gondolok“ — írta Zola annak idején­, a műből viszont már nem hiányzik. Zola, Reymont, Móricz regényeinek egyes fejezetei már-már lírává oldódnak, a romantikus író sodró szenvedé­lyével hatnak. A legtöbb műre jellemző ez a kettősség: a nyílt szembe­nézés a valósággal, a dolgok nevén nevezése­k és a romantikus ér­zelmi hozzáállás, a romantikus írói eszközök. Bródy például Jókait és Zolát is mesterének tekintette, romantikus lelki alkata nem is lett volna képes merev szabályok betartására. Olyanformán volt naturalista — Be­nedek Marcell szavai — „ahogy a kotta nélkül játszó cigányt szokták annak nevezni“. Mint ahogy Tolnai d­okumen­tálódása mögött is mindig ott van egy excentrikus lelki alkat, néha egyoldalúan elfogult — néha csak rosszat vagy csak jót láttató —­ írói szemlélet. Természetesen, ilyen tekintetben is meglehetősen nagy különbségek vannak az egyes írók között. Zola szinte tudományos pontossággal jele­níti meg az élet egy-egy darabját, ugyanígy Justh Zsigmond is kitartó és rendszeres anyaggyűjtés után kezd hozzá az íráshoz, az impulzív ter­mészetű Bródynak nincs türelme a pontos számbavételre, ehelyett a fantázia működik. Móricz Zsigmondnál is (a Sáraranyban például) in­kább az érzések, az indulatok síkjára tevődik át a tárgyi láttatás. Mindezt összegezve, leszögezhetjük: a naturalizmus egészséges ösz­tönzést jelentett elsősorban: új, addig az irodalomból kirekesztett té­mák elismertetését, bátor szókimondást és nem utolsósorban bizonyos nyelvi és stílusbeli megújhodást. De jelentett bizonyos módszertani és látásbeli egyoldalúságot, és nemcsak a kritikai realizmushoz vezetett belőle út, hanem az élvhajhászó sekélyességhez és a távlattalan kissze­­rűséghez is.

Next