Igaz Szó, 1967. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1967-06-01 / 6. szám
IRODALOM ÉS ISKOLA (Persze az erotika s általában a testi szerelem nem föltétlenül naturalista sajátság, de a naturalizmus volt az, amely bizonyos etikai problémáknak — így a szerelemnek is — új értelmezést adott. Az erotikus szemléletnek — a századfordulón különösképpen — gondolati-érzelmi nóvuma, súlya is volt, erkölcsi felszabadulást is jelentett a megcsontosodott etikai normákkal, az álszeméremmel szemben. Az más kérdés, hogy egyeseknél az ösztönök tobzódása folytán mindez pornográfiához vezetett.) A naturalizmus szociális tendenciája a századforduló magyar irodalmában Thury Zoltán novellisztikájában a legtisztább. A naturalizmusban azt a felszabadító erőt értékeli, amely az igazmondásból iskolát teremtett. Az „elvetemedett gallust“ nyílt levélben üdvözli, mert „hatalmasság lett a mezőn, ahol a szép hazugsággal verekedett kemény harcot a csúnya igazságért“. Az élettani determinizmustól, a túlfűtött erotikától, s általában a testiségtől csaknem teljesen mentes maradt. (Esetleg egy-egy haláleset leírásakor használ olykor erősebb színeket.) A naturalizmusra jellemző részletező leírások, a gyakran előforduló tömegjelenetek (gondoljunk Zola nagy munkásregényére, a Germinal-ra) nem öncélúak. A szociális nyomorúságot, a társadalom mélységeit hozzák felszínre. Ugyanígy a jelképességbe is legtöbbször társadalmi mondanivaló sűrítődik.Zola Nanáját a császárság zabolátlanságának szimbólumaként szokták emlegetni; több regényében is szereplő Pascal doktora a tudomány igazságát képviseli. Bródy szintén gyakran használ szimbolikus eszközöket. Az ezüst kecske című regényében például egy díszes sétabot válik egy bizonyos emberi tartás jelképévé.) A tudományos precizitást hirdető naturalista tan nem hagy ugyan helyet a fantáziának szégyellem magam, ha a hátam mögött levő temérdek romantikára gondolok“ — írta Zola annak idején, a műből viszont már nem hiányzik. Zola, Reymont, Móricz regényeinek egyes fejezetei már-már lírává oldódnak, a romantikus író sodró szenvedélyével hatnak. A legtöbb műre jellemző ez a kettősség: a nyílt szembenézés a valósággal, a dolgok nevén nevezések és a romantikus érzelmi hozzáállás, a romantikus írói eszközök. Bródy például Jókait és Zolát is mesterének tekintette, romantikus lelki alkata nem is lett volna képes merev szabályok betartására. Olyanformán volt naturalista — Benedek Marcell szavai — „ahogy a kotta nélkül játszó cigányt szokták annak nevezni“. Mint ahogy Tolnai dokumentálódása mögött is mindig ott van egy excentrikus lelki alkat, néha egyoldalúan elfogult — néha csak rosszat vagy csak jót láttató — írói szemlélet. Természetesen, ilyen tekintetben is meglehetősen nagy különbségek vannak az egyes írók között. Zola szinte tudományos pontossággal jeleníti meg az élet egy-egy darabját, ugyanígy Justh Zsigmond is kitartó és rendszeres anyaggyűjtés után kezd hozzá az íráshoz, az impulzív természetű Bródynak nincs türelme a pontos számbavételre, ehelyett a fantázia működik. Móricz Zsigmondnál is (a Sáraranyban például) inkább az érzések, az indulatok síkjára tevődik át a tárgyi láttatás. Mindezt összegezve, leszögezhetjük: a naturalizmus egészséges ösztönzést jelentett elsősorban: új, addig az irodalomból kirekesztett témák elismertetését, bátor szókimondást és nem utolsósorban bizonyos nyelvi és stílusbeli megújhodást. De jelentett bizonyos módszertani és látásbeli egyoldalúságot, és nemcsak a kritikai realizmushoz vezetett belőle út, hanem az élvhajhászó sekélyességhez és a távlattalan kisszerűséghez is.