Igaz Szó, 1973. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1973-03-01 / 3. szám
nyos Bartalis Jánosban (félárvasága bizonyára kielemezhető lelki mélyrétegeiből), s egy családi konfliktus pergeti meg pályáján a másik félárvát, az amerikai asszony „kakukkfiókáját“ is, a történelmi nevű Kemény Jánost. Aki olvasta valaha Justh Zsigmond párizsi naplóját vagy belemélyedt Bánffy Miklós trilógiájának arisztokrata világába (esetleg éppen Lampedusa hercegének regénye is járt a kezében), az egy letűnt társadalmi kaszt titkai, bensősége iránt érdeklődve, eleve kíváncsisággal veszi kezébe a báró-ivadék és várkastély-várományos szerző hiteles vallomását, s ez az érdeklődés egy általános világképszerzés szempontjából igazán nem kifogásolható. Emlékirataink sorában ilyen szempontból hézagot tölt be a munka, de a valóság az, hogy ez a nyiladozó élet egyáltalán nem szokványos a maga társadalomgenetikai menetében, hanem olyan művészlélek tárulkozása, mely mindig kívülről is tudta látni megítélni a maga közvetlen környezetét. A törésvonal a marosvécsi urak, főispánok, előkelő rokonok, a Kemények, Zeykek, Andrássyak, vagy akár a gyermeket zsúron fogadó Tisza Istvánok s a könyvben feltűnő jövendőbeli író között eleve adva volt egy elüldözött apa s egy be nem fogadott idegen asszony, a hátmegötti sugdosások és el nem ismert egyéni szokások rendhagyóságában, s a másság éppen a „kakukkfióka“ érzékeny fantáziájában, játékosságában, művészi fogékonyságában, excentrikusnak vett plebejusságában jut kifejezésre. A gyermek megriad, amikor a parasztot ütlegelő földbirtokost látja, Pusztakamaráson ugyanúgy parasztgyermekekkel játszik, mint egy nemzedékkel később Sütő András, „rangon alul“ udvarolgat, otthon találja magát a polgári radikális Somló Bódogéknál, bosszút áll egy dölyfös grófon, barátja a paskulár. Mindez máról visszagondolva talán csináltnak tűnik, de mi, akik ismertük „Jánoskát“ később, a bekövetkező főúri rangon, majd kivetve a méltóságából is, tudjuk, hogy a személyiségrajz őszinte és igaz. Nem véletlen a kifakadása, amikor őseit emlegetik. Magáénak vallja anyja révén a skót iparosmestereket és újvilági pionírokat, s a Reményekből csak a szabadsághősöket, nagyanyja révén az első kolozsvári kőszínház igazgatóját, az önéletrajzíró fejedelmet és Simon vitézt, aki élete árán Hunyadi Jánost mentette meg... „Én csak azokat az ősöket vállalom — idézi ifjúkorából —, akik áldozni tudtak másokért.“ Bizonyára meg is érdemelte, hogy az 1918-as forrongások idején a járai Kemény — a mintaképül szolgáló nagyapai házából román parasztok mentik ki és védik meg számunkra. Ez azonban családtörténet, s ha nem is teljes bepillantás egy zárt mammutvilágba, annál érdekesebb ellentmondásai miatt. Az önéletrajz közösségi értéke valójában ott kezdődik, ahol a későbbi író, a Marosvécsi Helikon házigazdája, a színigazgató művészi eredetével találkozunk. Hazai önkiformálódásunkhoz az tartozik, hogy a fiatal Kemény János a népmesegyűjtő Ősz János fiának tanítói keze alatt megismerkedik a székely folklórral, testvéreivel gyermeklapot szerkeszt, mint kolozsvári kollégista Csűry Bálint és Brüll Emánuel nyelvérzékét kóstolja, Kovács Dezső igazgatói igazságosztásával ismerkedik, Petőfi-hatásra eposzt kezd írni, egy szép falusi legény vurstlibeli kaladjait öntve rímekbe, Basilides Máriát habja énekelni és festőművész rokona, Szinyei Merse Pál napfény-ragyogásán, majd a francia impresszionistáiknak a dicsőszentmártoni főispán nagybácsi házába látogató rabbi jóvoltából megismert albuma előtt a gyönyörtől remegni kezd. Itt is, mint Bartalis emlékezései közt, találkozunk a pályaindító olvasmányokkal. Kemény Jánosnál Swifttől és Benedek Elektől