Igaz Szó, 1975. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)
1975-08-01 / 8. szám
Művészet és illúzió lélektani viszonyát fejtegető pompás könyvében E. H. Gombrich sok-sok lapot szentel annak bizonyítására, hogy a műalkotásba — a legrealisztikusabb alkotásba is — voltaképpen mindig a benne élő, az agyában-szívében lényegében előre kialakított képet vetíti ki a művész, amint a szemlélő is a tudatában meggyökerezett képzetekhez méri a művet, azok hitelesítik számára igazságát. Amiből önként következik, hogy a művész lehetőleg ehhez a lelkében hordozott képhez keres és választ tárgyat a világban. „Láttam, hogy a jó kép előbb van meg a festőben, mint a témában“ — emlékezik Incze a kolozsvári Nagy István-kiállítás hajdani tanulságaira. Hogy e belső látomás forrásai közül milyen szerep jut a társadalmi és családi körülményeknek, az adott történelmi helyzetnek, a művészi hagyománynak, az egyéni hajlamoknak — ez esetről esetre tisztázandó, bonyolult kérdés, amelynek részletes elemzést igénylő megválaszolása most nem feladatom; elég annyi, hogy Incze János Désben ismeri fel a maga festészetének igazi — s ezért kimeríthetetlen — tárgyát, e csöndes kisváros ódon hangulatú, girbegurba utcáinak alacsony házaiban, amelyek még sokkal inkább a múlt, egy meghaladott vidéki életkeret bélyegét viselik, mint a jelen, a szocialista iparosítás nagyvilágias sodráét. Első pillantásra talán furcsának, sőt paradoxálisnak vélhetnék, hogy egy mai festő, akinek művészete — a múlthoz fűző sok-sok szál ellenére (melyik igazi művészet nem fűződik a múlthoz is?) — velejében annyira modern, annyi pontban találkozik századunk legjobbjainak törekvéseivel, mint az Incze Jánosé. Nem a gépesítés korának jellegzetes építményeiben leli meg ahhoz a bizonyos belső képhez illő tárgyat, hanem a tegnap relikviáiban. Megviselt, öreg külvárosi házakban. „...talán azért, mert én is ilyen helyen nőttem fel“, magyarázza a művész. Régi emlékek melegéből sarjadt nosztalgia, valamilyen réveteg múltbavágyás fordítaná tekintetét szüntelenül e görbe házak és falusias udvarok felé? Incze János éppenséggel nem romantikus alkat, idegen tőle az érzelmes múltidézés; választott témájához való művészi „hozzáállását“ — bármily kedves legyen is szívének-szemének ez a téma — nem is méla ellágyulás, hanem egészséges irónia szövi át, és teszi közvetlenségében oly megnyerővé a szemlélő előtt. Nem savanyú gúny, nem is felszínes tréfálkozás: derűs irónia, mely az élet eszményítetlen, hétköznapi valóságának igenléséből, póztalan, igaz emberszeretetből és mosolygó, bölcs emberi magatartásból fakad. A művész csöndes, de mély és szilárd humanizmusából. Hogyan nyilatkozik meg a tájfestő humanizmusa, az olyan urbánus tájfestőé, akinek uralkodó — jóformán egyetlen — témája az utca, aki mintha csak azért lépne be a házba olykor, hogy az ablakon keresztül új szögben, más kivágásban lássa és láttassa a várost, a házsorokat? Incze nem a modern urbanisztika típus-látványosságait veszi ecsetére; őt a dolognak ama sajátos belső élete vonzza-izgatja a városi tájban, amelyet Cézanne fedezett föl a modern festészet számára. A táj emberi értelemben vett egyénisége, úgy is mondhatnám: lelke. Nem a mindenütt egyforma, merőben funkcionális, arctalan dobozépítmények, hanem egymásnak támaszkodó, öreg családi házak, lakóik életének, jellemének, történetének hű képei és beszédes tanúi. A tájnak — az utcának — ez a szinte eleven lényként való szemlélete, a város és a benne élő ember művészi megközelítésének azonos belső habitusa teremti meg ember és táj ama bonthatatlan egységét, ami Incze János piktúrájának egyik azonnal szembetűnő, értékes jellemvonása — s ami művészetét olyannyira rokonítja az alakos tájfestészet „paraszt Bruegel“-nek becézett óriásáéval. Nemegyszer emlegették az idősebb Pieter Bruegel nevét Inczével kapcsolatosan, sőt nemegyszer nevezték Inczét „erdélyi Bruegel“-nek is — amit ő