Igaz Szó, 1983. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)
1983-05-01 / 5. szám
II. Stephen Bates kézirata Ambrose Dewart unokafivérem sürgős hívására megérkeztem az ódon Billington-házba; nem telt el egy hét azóta, hogy megkaptam levelét. Érkezésem pillanatától rengeteg esemény történt; a legprózaibb módon kezdődtek, s olyan körülményekben tetőztek, amelyek e különös beszámoló megírására késztettek, hogy kiegészítsem Ambrose saját kezűleg írt, különféle töredékes feljegyzéseit. Azt mondtam, hogy az események prózai módon kezdődtek, de ez nem egészen szabatos fogalmazás. Úgy kell mondanom inkább, hogy prózaiak voltak ahhoz képest, ami később történt a Billington Erdőben álló ház közelében. Bármennyire epizodikusnak és különállónak tűntek is ezek az események, valójában egyetlen folyamat fontos részei voltak mind, időtől, tértől és helyszíntől függetlenül, amint megállapíthattam. Sajnos, eleinte nagyon homályos volt minden. Ámde kezdettől észrevettem unokafivéremben valami szembeötlő kezdődő szkizofréniát, vagy amit akkor szkizofréniának hittem, jóllehet később már attól tartottam, hogy egészen más és sokkal borzalmasabb dologról van szó. Ez a kettősség Ambrose személyében nagyon megnehezítette kutatásaimat, mert néha számíthattam baráti együttműködésére, máskor rejtett és fondorlatos ellenséges érzéssel kellett megküzdenem. Ez kezdettől megmutatkozott: az az ember, aki a kétségbeesett levelet írta, most is a segítségemet kérte, és őszintén szüksége volt rá, hogy fényt derítsen egy problémára, amelybe érthetetlen módon belegabalyodott; de az a másik, aki az érkezésemet jelző távirat nyomán Arkhamban várt, hűvös, óvatos és tartózkodó volt: kitartott amellett, hogy nem szorul segítségre, és látogatásom első percétől azon volt, hogy ez ne húzódjék két hétnél tovább, lehetőleg még addig se. Nagyon udvarias, sőt szívélyes volt, de érződött benne valami furcsa titkolózás, ami nem talált a nekem írt sürgető sorok hangulatához. — Mikor megkaptam a sürgönyödet, megértettem, hogy a második levelemet nem kaptad kézhez — mondta, mikor az arkhami állomáson üdvözölt. — Ha másikat is küldtél, azt nem kaptam meg. Vállat vont, csupán annyit jegyzett meg: azért írta, hogy megnyugtasson első levele után. Ezzel azt akarta sugallni, hogy legyűrte bajait közreműködésem nélkül, de azért örül érkezésemnek, ha nem is a levelében említett sürgős ügy már a fő oka ennek. ösztönösen és pszichikailag nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy amit mond, nem egészen igaz. Az volt a benyomásom, hogy valószínűleg hiszi azt, amit beszél, de nem lehettem teljesen biztos ebben. Annyit mondtam csak: örvendek, hogy sürgős problémáját, amelynek ösztönzésére írt nekem, már nem érzi olyan égetőnek. Úgy láttam, ez kedvére van, kissé megnyugodott, és csevegni kezdett, néhány megjegyzést tett Aylesbury Pike vidékének jellegére; megjegyzései megleptek, nem hittem volna, hogy elegendő időt töltött már Massachusettsben ahhoz, hogy ennyi mindent megtudjon lakóhelye újabb és régi történetéből; ez a vidék, amely jóval régibb Új Anglia sok más lakott területénél, és felkeltette a tudósok érdeklődését, magába foglalja Dunwich félig elnéptelenedett völgyeit, a pusztulás, elkorcsosulás és hanyatlás helyét, és Innsmouth elátkozott városát a tengerparton, ahol a hagyomány szerint mindegyre különös gyilkosságok, érthetetlen eltűnések és más szörnyűségek történtek, az elfajulás jelei mutatkoztak, s gonosz és gyalázatos kultuszokat műveltek; mindezeket inkább elfelejtették, semhogy felkutassák, félve attól, mik kerülhetnének napvilágra, ha olyasmit kutatnak, aminek jobb örökre rejtve maradnia.