Igaz Szó, 1983. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)
1983-05-01 / 5. szám
elolvastam a csata nagyszerű és igaz leírását, amilyet a Jelenetek a katonai életből, művem legnehezebb része számára álmodtam: ezek a lapok elbűvöltek, elszomorítottak, föllelkesítettek és kedvemet szegtek.“ Nicolae Iorga 1890- ben a realizmus kérdésein töprengve egybeveti a Waterlooi csatajelenetet Stendhalnál és Hugo A nyomorultakjaiban. Továbbgondolhatjuk összevetését Thackeray Hiúság vásárának, Waterlooi epizódjával. Ami Hugónál monumentális freskó, Thackeraynél pedig miniatűr rézkarc (persze a két regény tárgyából és építkezéséből kifolyólag is), Stendhalnál a külső és belső világ, a csata és a hős — Fabrizio — benső csatájának, a történelem hatalmas mozgásának és az egyén legfinomabb lelki rezdüléseinek totális, bámulatos fortélyossággal pergetett mozgóképe. A koregésszel és létegésszel oly egybeszőtt, hangulatilag és légkörfestésben oly pontos, hogy minden felbukkanó és többé vissza nem térő mellékalakja is feledhetetlen. Erős a gyanúm, hogy Brecht a Kurázsi anyájához e stendhali fejezetből és annak markotányos nőjéből is ihletődött. Az a bizonyos ötvenkét nap — mint a stendhali mű summája, és vele az egész életmű — nem kisebb szerzőkre hatott, mint Dosztojevszkijre, aki Stendhalt már-már mestereként emlegeti, mint ahogy igaz is, hogy a modern lélekelemzés első mestere volt, és éppen Dosztojevszkij mellett maiglan is a legnagyobbak közé tartozik. A torzó életű és életművű Justh Zsigmond felismeri benne az „analystát“, és Balzac, Tolsztoj és Dosztojevszkij mellé helyezi. Hírhedt vitájában Laczkó Gézával a „francia lélekről“ Szabó Dezső Stendhalt is szembeszegzi Laczkó alighanem konjunkturális (1915-ben vagyunk), a francia szellemet lekicsinylő nézeteivel. Tudor Vianu, ugyancsak előítéletek ellen szót emelve írja róla: „...a régiek úgy vélték, hogy a szerelem a szépségből születik, Stendhal szerint viszont a szerelemből születik a szépség.“ Camus a tanítványának vallja magát, Aragon könyvet ír róla... A stendhali mű főmotívuma a szabadság, annak hiánya, áhítása, a harc a szabadságért a zsarnokság ellen. És a boldogság? — vethetné ellenem Stendhal bármelyik ismerője. „Minden boldogság forrása a szabadság“ — jegyzi fel Stendhal egyik itáliai útijegyzetében. Szabadság és szerelem oly módon fonódik nála sorsmeghatározóvá — és különösen A pármai kolostorban —, mint Petőfinél. (Mind a ketten nagyon szerették Bérangert.) A Római séták végén Alfierit idézi, olaszul: „Rabok vagyunk ugyan, de örökké lázadó rabok.“ A Vörös és fekete mottója: „Az igazságot, a kíméletlen igazságot!“ A pármai kolostor utolsó mondata ajánlás, angolul: „To the happy few.“ A boldog keveseknek. Szabadság, szerelem, igazság, boldogság? Századvégünk nem kedveli a nagy szavakat. De hát merő szavak volnának csupán? Stendhal egész életműve, s különösen az ötvenkét nap alatt született remeklés, azt sugallja, sőt hirdeti, hogy csak értük érdemes élni. És írni: SZÁSZ JÁNOS Új sorozat: Századunk Valós szellemi igények hívták életre a Kriterion Könyvkiadó legfrissebb vállalkozását, a Századunk-sorozatot. Az eddig megjelent pár kötet alapján is érzékelhető, hogy ezek a csinos zsebkönyvecskék jól körülhatárolható elgondoláshoz igazodnak, s olyan kérdésköröket érintenek, melyek iránt növekvő érdeklődés mutatkozik manapság a legváltozatosabb olvasói rétegekben. Megosztott világunkban a kultúra harmóniateremtő lehetőségeit kutatják a Századunk-sorozat szerzői, írók és tudósok; tegnapi és mai eszméket fognak valla- 452