Igaz Szó, 1984. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1984-10-01 / 10. szám
Gábor Ferenc (1923) hosszú utat tett meg a zsellérsortól a népi költő hivatásának tudatos vállalásáig. Tízéves korától dolgozik: volt tehénpásztor, szolga, kifutó, szabóinas, mezei munkás, postai tisztviselő. Egyik versében külön felhívja az olvasó figyelmét, nem másként, hanem kubikosként akar hozzá szólni (Kettősség). Nem véletlen talán, hogy verseinek legfontosabb témája a munka (Gondolatok a műhelyben, Fegyelem), amelyet örömmel és büszkén végez, tisztában lévén termelő és teremtő erejével. A szülőföld tájához való közvetlen viszony szintén fontos téma: „Aki nem járt soha mezítláb / Nem tudja bársonyát a földnek.“ (Aki nem járt soha mezítláb). Bihar című versében pedig kimondja: a táj annyi emléket adott már, amennyi érdemessé és értelmessé teszi az „ittmaradást“, a szülőföldhöz való, már szinte gyermeki ragaszkodást. A költő szól még a házat otthonná tevő családról, a szerelemről, amely végigkíséri az életet, akár a barátság, amely nemcsak társat ad a harchoz, hanem értelmet is nyújt neki. A költő-elődök közül Gábor Ferenc Sinkának két verset is szentel (Lepkék, siratni nem szabad, Sinka István), megemlékezik Arany Jánosról (Nem ez a ház), köszönti Kiss Jenőt (Portré). A megidézett költők egyikét jellemezve hatásos képekbe tömöríti költészetfelfogását: „Fájdalmas, büszke, égő könnyem / csordul bele a vak időbe — / vonulsz, vonulsz a zengő nyájjal, / felizzó új egekbe nőve.“ (Sinka István). Más versében a kivénült, örökké messze néző fenyő sorsát érzi a magáénak, amely kivált övéi közül, de csak azért, hogy tekintélyük növelje (A fenyő sorsa). Költészetét közéleti érdeklődés is jellemzi. Béke-verse (Lesz béke) a háború veszélyeit (és esélyeit) sem lebecsülve próbál eligazodni korunk politikájának zegzugos labirintusában. Máté Imre (1936) csaknem minden versének alaphangját a költői alany és a világ összeütközése határozza meg. Legjellemzőbb erre a költői valóságszemléletre az Elefánt című vers, amely tömören tükrözi a csalódásain túllépni próbáló ember kapkodását. Az anya és az apa alakja gyakran bukkan fel költeményeiben, szinte már jelképes erővel (Anyám, Gondolva néha rád). A költő „szülőföldjén rekedt embernek“ érzi magát, aki a verseit „üzenetként“ írja, fagyos „télben“, s ott, ahol álmainak „fogyó seregét nem veszik észre" . Helyzetét legtömörebben orvosának (és költőtársának) szóló költeményében vallja meg: „Dalolni kell, s a gondolat / rákként harapja torkomat, / reumás mind a két karom / s az új szerelmet akarom..(F. S. rendelőjében). Szerelmes versei valójában tele vannak kétellyel: „Karodban őriz a szerelmed,/ szalad az idő, s nem tudom: / szavaid bilincsbe vernek, / vagy most bocsájtnak szabadon?“ (Nem tudom). Költészetét azonban egészében véve töretlen bizalom jellemzi, amelynek szerves része az otthonhoz való ragaszkodás. Ezért olykor a finom bánat, melynek kínzó keringése verseit jellemzi, mintha nyugvópontra jutna (idegenben). Számadó Ernő (1907—1983) népies irányú, a szociális igazságtalanságokat kipellengérező versekkel kezdte pályáját. Sokféle versformával próbálkozott, de költészetében uralkodó a népies dalforma maradt. Tájleíró versein impresszionista hatás érződik (valamikor festményeinek, rajzainak utcai árusításából tartotta fenn magát). Tehetségét korán felismerték. Verseit, kritikáit a Népszava, Napkelet, Tolnai Világlapja, Színházi Élet, Új Idők, Vasárnap stb. közölte, s 1940-ben Sértő Kálmánnal, a kor népszerű „őstehetségével“ közös kötetben jelentkezett. 1942-ben betegen hagyta el Budapestet, és Érkeserűbe költözött. A világháború után a romániai magyar lapok közölték írásait. A kötetben közölt versei, amelyek hagyatékából származnak, betekintést nyújtanak a népiességet és impresszionizmust ötvöző költő műhelyébe. Hátrahagyott verseit könnyed zeneiség, merengő érzelmesség jellemzi; ez utóbbi időnként komoran időz az elmúlás gondolatánál (Cserép-