Igaz Szó, 1984. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1984-07-01 / 7. szám
egyezik, a leírás, errefelé kell haladniuk, itt, a természet különös játékát nézve, az édes vizű meg a sós vizű patak mentén, fel a szeszélyesen cselezgető meredek ösvényen. A falukapunál megtorpannak. Nem láttak még falukaput. Később a leshegyiek elmagyarázzák nekik, mire jó ez a kezdetlegesen összerótt, tákolmány, hogy a legelésző tehenek, juhok, disznók ne tévedjenek be az erdőbe, ahol esetleg a medve koma veszi leltárba őket. Az egész település — legelőstül — be van kerítve. Azonkívül minden gazda háza körül a megművelhető földterület. Az idegenek a falufelelőst keresik. Hát ez éppen Tóth. Tóth Minya, akit nem illetnek semmilyen gúnynévvel. Ami azt bizonyítja, hogy neki van a legtöbb becsülete a faluban. Ő általában csaló Tóth Minya. Bejelentkeznek. A villamossági vállalattól vannak, ellenőrzésben. Tóth Minya még nem látott ellenőrzésben levő embereket a villamossági vállalattól. Eszébe sem jut valamiféle hivatalos papírt, igazolványfélét kérni. Leshegyre nem jön ki, csak akinek dolga van. Pláne a villamossági vállalattól. Azonkívül pedig: a villamossági vállalat — az villamossági vállalat. Az adott villanyt a falunak. Azt tisztelni és becsülni kell. — Tudják, hogy most milyen szigorú a törvény — mondják az idegenek. Tóth rábólint. Nagyon szigorú, persze. Ő is hallotta a rádióban, olvasta az újságban, minden este látta a tévében. Takarékoskodni kell, szárazság van. — Egyesek lopják az áramot — folytatja az egyik idegen. Bolyhos nyúlbőr-utánzatú sapkája van, a lábán gumicsizma. Hogy meg ne rázza a villany, gondolja Tóth. — Ezeket le kell leplezni. — És, ne haragudjon, meg kell büntetni, helyben. Ha a felét kifizeti, jó; ha nem, akkor a felhajtás során az egészet. Még börtön is lehet belőle — magyarázza a másik, akinek ravaszul villog a szeme, hatalmas pufajka van rajta, arca borostás, és Zolinak szólíttatja magát. Ez félcipőben van, csupa sár a nadrágja szára, kárhoztatja is az úrügyet. Világért sem a leshegyieket. Holott, gondolja izgatottan Tóth, itt Kiisán Marci külön fizetést kap: rendbe kéne tartania a leshegyi és a békáspataki utat. De csak a békáspataki út sáncait vakargatja néha, mert ott nyár elején már busszal is lehet közlekedni. A leshegyi út karabantartását csak azért írták rá, hogy „kijöjjön a normája“. Nehogy még ezt is megtudják ezek, kap észbe Tóth, és sietve másra tereli a szót. Kirsán Marci neki jó komája. Hozz egy kicsi pálinkát, morran a feleségére, aki ott szuszog minduntalan körülöttük. Az teletölt egy régimódi üveget a szilvapálinkából. Félliteres lehet, ez van ráírva: HARMATVÍZ. Az ellenőrök elmerengenek a „régi szép időkön“, amikor még volt ,,harmatvíz“. Holott akkor még az apukájuk is hátulgombolós lehetett. Finom a fagyos füstölt szalonna, a szárazkolbász. A vereshagyma. A pufajkás, borostás arcú, aki Zolinak szólíttatja magát — már Tóth is zolizza —, és félcipője csupa sár, nem eszik hagymát. Ma este még csókolózni akar, randija van — kacag a gumicsizmás. Megpödri rendetlen, nyíratlan bajuszát, egyből besöpri a pohár kisüstit. Jó cúgja van, ismeri el magában Tóth. Ő lehet a főnök, nála vannak a papírok. Vagy négy-öt dosszié. Nyakukba veszik a falut. Vagyis a tanyát. A gazdák két-három kilométerre laknak egymástól. Mégis mennyi a haragos, sóhajt Tóth. Őneki kell minden ilyen ügyet elboronálni. Mert ha törvényre kerülnek, sokat fizet az ilyen tájékozatlan paraszt. — Ma már nincsenek parasztok — okítja a főnök. — Ma, kérem szépen, minden egyes állampolgár egyenlő jogokkal rendelkezik. — És kötelességekkel! — vigyorog a fiatal, a hagymát nem evő Zoli.