Igaz Szó, 1985. július-december (33. évfolyam, 7-12. szám)
1985-08-01 / 8. szám
tragikuma emberileg értelmetlenné, érthetetlenné, tehát misztikussá: mindaz, amire korlátozó környezetünk és konvenciónk miatt nincs ésszerű magyarázatunk, számunkra titok. A Stressz és a Látogatás mellett ez az a maradandó értékű elbeszélés, amely messze túllép a magánéleti szférán: történelmi-társadalmi mélységeiket érint anélkül, hogy belebonyolódna, vagy fölösleges elmélkedésekbe süppedne. Az Örökség bölcselő passzusai szervesen épülnek a történésbe. Akit a frontkatonának a háború törvényei szerint (önvédelemből?) el kell pusztítania, „az én személyre szóló kisorsolt ellenem volt, párhuzamom az egymással szemben állított tömegekben, pontos másik felem az egységnyi öldöklő egészben..A két nemzedék véletlenszerűen egymásba botló képviselőinek többszöri találkozásai a kiegyenlítődés pillanatai voltak, a búcsúzáséi, amikor egyik élet értelmet kap, a másik kiürül...“. A Látogatás golyótól halt katonájának gyilkosa bárki, az előbbi novella örökkön s öntudatosan bűnhődő öregje is lehetett. A halott hős sem kell az élőknek, legfeljebb egy kis misztikus borzongás kedvteléséig. Mindkét történet, végső akkordjával, az abszurd(um) felé tágul. Tágul, mert a „titkosított“ befejezés visszafelé is új, gazdagodó tartalmakat tár fel az értelmezés számára. Az eljárás egyébként általában jellemző a kötet novelláira, és a Stressz címűben például ugyancsak értékhordozóvá és rendteremtő elvvé válik. Bár a Kafkától becsúsztatott idézet nem kimondottan nélkülözhetetlen a szöveg törzsében, a negyven év körüli asszony egyhangú életének abszurditása (enélkül is) annyira nyilvánvaló, hogy a ma embere színpadias félrekacsintás nélkül is kellemetlenül magára ismer benne. A hétköznapokkal folytatott sok évi, görcsös viaskodás után az elért apró eredmény oly megrázó, hogy visszamenőleg is elviselhetetlenné teheti az életet. Sok negyven év körüli, s még több az élet peremvidékére szorított hőse van e Valószínű történeteknek. A titok és az abszurdum hangulata azonban, ami állandóan körüllengi őket, többnyire szűkíti a tartalmat. Hiába időszerűek a témák és ötletek, hiába bukkan fel mondatok, szövegrészek szintjén a lét és a hiány — manapság divatszerűen egymással összejátszó — többféle motívuma: a kisepikában ábrázolható valóságnak az író nem a lényegbeváltó kérdéseket teszi fel. Vannak korszakok, amikor a sorskérdések szellemes írói játékká banalizálása, főként bizonyított tehetség és éleslátás birtokában, nemcsak az irodalom, de a tudat károsodásához is vezethet. Mert a Panoptikum, a Négy tizedmásodperc, A csábító, a Könnyű préda nem egyéb kedves, könynyelmű játéknál, kísérlet olyan érdekfeszítő, olvasmányos prózára, amely csak azért villogtat meg (néhol) fontos eszméket, hogy könnyebbé tegye őket. Érdemes volna — az előző föltevések függvényében — alkotáslélektani elemzésnek alávetni a Neonoé című novellát, melyben a játékos cím sikeresen összecseng a bizarr tartalommal. Kitűnő az ötlet, cselekményszövése a fentebb bemutatott modellt követi, visszafogottabb, tömörebb — párbeszédes — jellemábrázolással; ugyancsak egy abszurd helyzet kiúttalanságában csattan. Havilla Vityán képtelen alkalmazkodni a megváltozott természeti környezethez, nem költözik a faluba, jövőjét a mesterséges tóval elárasztott régi lakhelyéhez köti, csónakot ácsol, állatokat tenyészt. Csakhogy nem az öreg sorsa kiúttalan, hanem a kelepce, amelyet az író felállított. A „nyitott“ befejezés korszerű, de az ábrázolt valóság szempontjából a választható alternatívák lényegesek. Ott ér véget a történet, ahol a helyes kérdésfeltevés művészete kezdődik. Talán nem kényszerültem volna sarkított ítéletekre és megállapításokra, ha a kötet szerkezete nem volna nyilvánvalóan provokatív. Mindeddig ugyanis nem érintettem a gerincét képező kalandregény-kísérletet, a Valószínű történetet (alcíme szerint: Egy fantasztikus kísérlet vázlata). Ez a kisregény (ha úgy tetszik: terjedelmes elbeszélés) önálló könyvbe kívánkozik. Mátyás B. Fe-