Igaz Szó, 1988. július-december (36. évfolyam, 7-12. szám)

1988-08-01 / 8. szám

— Boldog vagyok — suttogja. Apa rémlik fel a ködben, hasát fogva röhög a forró puliszkában. — Az élet szép — rebegi a bibircsókos. Vesztettem. — Maga az én emberem — mondja az atlétatrikós. — Isten hozta. Vége az első napnak. ★ Az álom megközelít, aztán elsuhan mellettem. Nem kapkodok utána, vég­­re egy kicsit magam vagyok. Itt az ideje tisztázni néhány dolgot. Kirekesz­­tek magamból minden olyan tényezőt, amely önvizsgálatom útjában állna. Elfelejtem apát s valamikori önmagamat, nemlétezőnek tekintem az atléta­­trikóst az aggok kórusával egyetemben. Senki és semmi nem létezik, csak én magam. Jelen időben. Meg kell maradnom önmagamnak. Nem mintha el­vesztettem volna identitásomat, de felrémlik bennem a gyanú, hogy esetleg menenidőben van. — Ki vagy? —*■ kérdezem. Nahát, ez az. Egyszer már kifejtettem, hogy a keresztkérdések zavarba ej­tenek. Kerülő úton fogom megközelíteni önmagamat. — Mesélj magadról valamit. Ez igen. Hát, kérlek szépen, először is számomra teljesen világos, hogy anyám puliszkát főzött azon az estén. Az eset a nyári konyhában történt. Hárman tartózkodtunk a helyiségben. Anyám, jómagam és a kicsi kócos. A. . . na, hogy is hívják, szóval a kicsi kócos. Na, most, kérlek szépen. Anyám bi­zonyára dilemmában volt, hogy vajon megfőtt-e a puliszka vagy sem. Csak ez lehetett a magyarázata, hogy a forró puliszkába merített egy hosszú szárú fakanalat, kiemelt egy falásnyi puliszkát s a szájához emelte. Abban a pilla­natban én az ajtónál álltam. A kilincsen volt a kezem. A kicsi kócos tőlem jobbra állt. Vagy balra? Nem tudom, hol állt, de ott állt. Kinyitottam az aj­tót, de mielőtt elhagytam volna a helyiséget, visszanéztem. Láttam, hogy anyám száját égeti a forró puliszka. Ebben biztos vagyok, mert hogy eltor­zult az arca. Erre emlékszem. — És még mire emlékszel? Hát, kérlek szépen, még arra emlékszem, hogy anyám puliszkát főzött azon az estén. Az eset a nyári konyhában történt. Hárman tartózkodtunk a helyiségben. .. — Hogy te milyen különös ember vagy. Ezt ki mondta? Ezt nem én mondtam. Valaki szólt? Jobbra nézek, senki. Balra nézek, Jolánka. Jézus, segíts! Hiába rimánkodok, nem történik semmi. Jolánka marad. Most a mellemre könyököl. — Táncoljak neked? — Jaj, nem — kérlelem. — Akarsz kukoricahántást? — Nem akarok — mondom —, dehogy akarok. — Pedig a selymes bibeszálak neked fognak beszélni ma éjszaka. — Hagyjon engem! — Rimánkodásra fogom a dolgot, de nincs semmi foganatja, Jolánka merően nézi a szemem. — Te vagy az egyetlen szeretőm — mondja áhítattal —, aki fakanalat tartó öregasszonyt visel a szemében. Most már semmin sem csodálkozom. Rezignáltan nézem a lehetetlent: apám kicsörtet a fortyogó puliszkából, s megindul a lépcsősoron felfele. — A vég egy pont! — ordítja. — És nem fogunk kilépni belőle egy másik

Next