Igaz Szó, 1989. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
kuplerájok koronázatlan királynője, akiért marcona légionisták verekedtek. — Mit csinál? Hogy él? Megöregedett, barátom! Táskás a szeme, a keze is remeg. Iszik? Éppen meg akartam halni — süti le a szemét Hutera. Halk nevetést hall, felemeli a fejét, a falon újra megjelenik a csuklyás, szürke köpenyes alak árnyképe. Már épp rászólna, hogy lehetőleg fogja be a száját, és ne zavarja a társalgást, amikor egyszerre felgyorsulnak az események: a konyhából a tálka gőzölgő vízzel megérkezik P. bohóc, és Hutera Ödön von Boticselli erős, inas nyakába kanyarítva a fehér kendőt, pamacsát a forró vízbe mártva s a szappanhoz érintgetve, a habot keverve, már épp végigsimítaná kliense arcát, amikor Z. bohóc benyit a fürdőszobába — vajon ösztönösen érezte meg, hogy ott lehetnek, vagy P. bohóc figyelmeztette? —, és meglátja a kád szélén gubbasztó erőművészt, ölében meztelen feleségével, és vékony testét meghazudtoló, szentori hangon üvölt fel: te átkozott kurva, te! Az ordítás megzavarja az oroszlánokat is, leugranak az ágyról, kerengeni kezdenek a szobában, zöld szemük baljósan foszforeszkál, nyakukon megemelkedik a szőr. Ekkor szólal meg elégedetlenül a csuklyás árnykép is a falról. — Mit mind forgolódsz azzal a pamaccsal, te szerencsétlen. Felhívom a figyelmed, hogy délben, miután méltóztattál magadhoz térni hajnali részegségedből, már beretválkoztál! De hiszen én — így Hutera dermedten —, én Ödön urat akarom. . . Miféle Ödön urat? — röhög a csuklyás árnykép. — Nincsen itt semmiféle Ödön úr! Te képzelődsz, barátom! Igen — horkan fel Hutera —, én képzelődöm — és megfordulva, szinte összeütközik a tébolyodottan kerengő Rózsival. Az oroszlán ráfúj. Megtántorodik, de egyensúlyát visszanyerve, megigazítva Ödön von Boticselli keselyűnyakában a kendőt, szappanozni kezdi a neves illuzionista ráncokkal szabdalt, viharvert arcát. Vörös fény önti el a szobát, mindenki egyszerre beszél, Ilona is kijön a fürdőszobából, ismét rajta van fehér ruhája, az erőművész lesunyt fejjel vakargatja a megnyugodott oroszlánok füle tövét, a két bohóc látszólag semmiről sem véve tudomást, valamiről elmerülten tárgyal a sarokban, Berta néni elbóbiskol a hintaszékben, feje mellére csuklik, talán arról álmodik, hogy légionisták isszák topánkájából a pezsgőt? Margó pedig Grooz bácsi tenyeréből jósol, már rajta is kék fürdőköpeny van, Artúr pedig lemezt helyezve a magával hozott lemezjátszó korongjára, keringőzni kezd Lucival. Valószerűtlenül valószerű minden — gondolja Hutera, és felemeli a beretvát. A penge baljósan villan meg a vörös fényben. Hirtelen, mintha a hangot is bekapcsolnák, mindenki egyszerre kezd beszélni, a monológok metszik egymást, megvilágítják a dolgok rejtett arcát, a talányokat, a rejtélyeket. Vádak és keresztkérdések keresztezik egymást a bábeli hangzavarban. — Nincs én! — üvölti Z. bohóc, és lázasan mered társára. — Nincs és! — üvölti a bohóc is, talán válaszul. Elégedetten merednek egymásra, amitől furcsa módon Ilona lesz idegesebb, bepúderezett arcán vörös foltok gyúlnak ki. Most jól érzitek magatokat így együtt. Semmirekellők! Ennek a ringyónak elment az esze — mormogja Boticselli úr, óvatosan végigsimítva arca már gondosan megberetvált jobb felét. Nem is volt neki — röhög komor arccal a keringőző Artur. — Nem volt aminek elmennie. Grósz és Margó már egymással szemben áll, egymást utánozza, kétoldalt mint egymás tükörképei elevenednek meg a lustán vakarózó s a valószerűtlenül vörös fényben foszforeszkáló oroszlánok. Mondjad, szegény barátom — csóválja a fejét az árnykép a falról. —