Igen, 1994 (6. évfolyam, 1-25. szám)

1994-10-28 / 20. szám

► 1956 Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. M­inek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tan­kok alatt a munkások és a diákok és a gyer­mekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, mun­kás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. F Jk egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész föl­dön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tény­leg semmi sem történt? Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történelemben az igazság szóhoz jut, mit fog­nak mondani arról az időről, ami ezerkilenc­százötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és it­tak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvo­nultak volna kapálni és fát vágni, édes volt ne­kik az érvényesülés és a pénz.­­ J E E­leinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magya­rokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenved­nek, miközben vastag összegeket gyúrtak zse­bükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Foga­dok, hogy a történelembe mint mártírokat jegy­zik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, di­csőítik egymást, és bevezetik egymást a törté­nelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Pe­tőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, ezerkilencszázötven­­hat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban. P­­­ersze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fo­gakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ra­gad a mocsoktól? „Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány esz­közzé, és ami a barbárok között is égi tiszta maradt, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást,­­ ahol az embert meg­alázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresni, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik" (Hölder­lin). Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom- és a kul­túrtörténetbe, mint akik magas esztétikai érté­keket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez? (Interview - részlet. In.: Patmosz I.) Hamvas Béla

Next