Ikarus, 1975 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-06 / 12. szám
Bizony nekem furcsa volt" A pusztavámi kábelkötegelő üzemben lányok-asszonyok dolgoznak. Fürgén jár a kezük, s láthatóan jókedvvel csinálják munkájukat. Arany-ezüst fényű alkatrészeket készítenek, színes kábeleket kötegelnek a hosszú táblákon. A Tyereskova brigád tagjai táblások. Tavalyi jó munkájuk alapján május elseje alkalmából elnyerték a kétszeres szocialista brigád címet Vasali Imréné brigádvezető örömmel mutatja meg a kitfizető zászlót. 1972-ben alakítottuk meg a brigádot — mondja Vasali Imréné. — Azóta jobban dolgozunk és valahogy könnyebben is megy a munka. Jó kis közösség a mi brigádunk. Tizenegyen dolgoznak a brigádban. Többségben az elsők között jöttek az üzembe és erre kicsit büszkék is. Ma már nagy gyakorlattal végzik a munkájukat. A brigád átlagos teljesítménye 110 százalék. — Ezért persze iparkodni kell ám! Mindenkinek egy műszakban egy garnitúra kábelköteget kell megcsinálni. Bizony, fárasztó a mi munkánk, mert állva dolgozunk meg aztán sokat gyalogolunk. Vasali Imréné 1971 óta dolgozik az üzemben. Mint mondta, nagyon szereti a munkáját, és elégedett a jövedelmével. Most 10 forint az órabére, 2400—2500-at visz haza. Igaz, ritkán, de azért kapnak jutalmat. Eddig né-gyen kapták meg a Kiválót Dolgozó kitüntetést. Most a 260.12 típusú autóbuszokhoz készítik a kábelkötegeket. Új munka, 400 garnitúrát kell összeállítaniuk.Csizmadia Józsefné három éve dolgozik itt. Férje lakatos a gyáregységben. Két gyermekük van. Az Ikarus juttatta őket új lakáshoz Móron. — Azelőtt a MÉH-nél dolgoztam. Jobb együtt jönni munkába a férjemmel. És persze itt többet is keresek. Mostanában 2400 forintot kapok. Én örömmel jövök mindennap az üzembe. Jó helyem van itt — mondja Csizmadia Józsefné. — Mindig van munkánk, nem kell anyagra várni — veszi át a szót Grósz Andásné. Én is jól érzem magam az üzemben. A brigádban jó egyetértésben dolgozunk. Kendi Józsefné 1971-ben jött az üzembe. Ez az első munkahelye. A gyerekek miatt nem tudott munkát vállalni. — Hát bizony nekem a kezdéskor minden furcsa volt — vallja. — A kötöttség, rendszeresség, gépek... Nagy családba kerültem. De jó asszonyok közé, akik segítettek a munkában, türelmesen foglalkoztak velem. Amióta dolgozom, úgy érzem boldogabban élek. Nagyon jó itt. Ez a munka nőknek való... A Tyereskova brigádnak a második fokozatot egyhangúlag ítélte oda a termelési tanácskozás. A selyem, piros brigádzászló tizenegy asszony munkájának a dicsérete. Heresznyei Tibor Hárman a brigádból: Grósz Andrásné, Csizmadia Józsefné, Kendi Józsefné (Fotó: Fitz Andrea) Az illem úgy diktálná, hogy úgy kezdjük: nagy idők tanújával beszélgettünk, aki csendesen, szerényen vallott a harcról, a szenvedésekről... Igen, így kellene kezdeni, de ezeket a szavakat, formulákat már rengetegen elkoptatták, uram bocsá’, sablonossá tették. Ezért tehát hosszú töprengés után egyszerűen úgy kezdem a riportot, ahogyan a beszélgetés fonalát elkezdtük gombolyítani: — Sanyi bácsi, szeretném felidézni a maga segítségével a felszabadulás előtti szervezett dolgozók életének néhány érdekes epizódját. — Édesapám — kezdi a visszaemlékezést Kántor Sándor, a szerszámgyáregység dolgozója — kommunista érzelmű földműves volt, részt vett a Tanácsköztársaság forradalmi eseményeiben, ezért a dicsőséges 133 nap bukása után megbotozták. Én 1919-ben születtem és 1939- ben tanultam ki a kocsikovács szakmát, de már 1937- ben Nyíregyházán szervezett ifjúmunkás voltam az akkor még Uhri-fivérek műhelyében, majd a felszabadulás óta az Ikarusban. A gyárban páncélozott járműveket készítettünk a háború ideje alatt, hiszen majdnem a teljes ipar át volt állítva a hadi gyártásra. — És a háborút sikerült itt átvészelni”? — Jó is lett volna, de nem lehetett. 1940-ben bevonultam és 1943-ban szereltem le. De nem sokáig örülhettem a „szabadságnak”, mert 1944-ben újra behívtak. Én pedig még nem is panaszkodhattam, hiszen GH-ás voltam és a többiekhez képest nem is volt olyan rossz dolgom. — GH-ás... Mit is jelentett ez akkor a fronton? — Hát élelmeztük, öltöztettük a katonákat, főleg ha volt miből.. — Most mint régi szervezett dolgozót, arra kérem, hogy meséljen a szervezett munkások életéről. — Hát nem úgy volt mint ma, hogy jóformán mindenki szervezett dolgozó. Akkor az állás féltése, a nagy családok gondja általában visszariasztotta a munkásságot a szervezettől, hiszen nem tudni miért, de a tőkések nem szaladtak utánunk, szervezett dolgozók után, hogy munkát akarnak adni. Csak egy példa: Amikor 1943-ban felvonultunk az Andrássy úton, tüntetve a háború, Gömbös és a kormány ellen, a lovasrendőrök kardlappal „simogatták” a békés tüntetőket. Ekkor velünk tüntettek, az élen mentek a szakszervezet akkori élharcosai: Várnai Zseni, Freier Károly ... — Hol folyt a szervezett dolgozók munkájának irányítása? — A Magdolna utcai szakszervezeti székházban dolgoztam a Kisipari Karosszéria Lakatosok Szakszervezeténél, mint jegyző 1943-ban, mikor a németek megszállták Magyarországot. Galambos elvtársssal, a titkárral együtt menekültünk a székházból. Bevonulásomkor Gáspár Sándor elvtárs vette át tőlem a jegyzői tisztet. 1946- ban hívtak a szakszervezeti központba dolgozni, de akkor már két gyermekünk volt és pénzre, minél több pénzre volt szükség... Így jöttem újra az Ikarusba dolgozni, és itt megbecsülték a munkámat. Nem dicsekvésként mondom, de 1957-ben száznál több újításomért kormánykitüntetéstt kaptam. — Sanyi bácsi mondta, hogy kevés volt a szervezett dolgozó a háború előtt, mégis néhány jellemző adatot tudna erre említeni? — 1943-ban pár hónapot dolgoztam FORD-motornál, ahol a szervezett dolgozók is dolgoztak. A névsorukra még ma is emlékszem... — Hát ez hogy lehet? — Könnyen, hiszen rajtam kívül összesen hárman voltak. .. — Bizalmi voltam, egészen 1952-ig. Régi veteránnal, egy halk szavú munkással beszélgettem, aki négy gyermeket nevelt fel és ma is példamutatóan dolgozik a szerszámgyáregység készülékkarbantartó csoportjában, szocialista brigádtag, a 74—75-ös évben a negyedik fokozatot kapta meg. Itt dolgozik köztünk csendesen, szerényen és nekünk fiataloknak nem kell a múltban kutatnunk ideálok után, hiszen az ő élete is példaképként állhat előttünk. Szántó Ferenc Kardlappal „simogattak ?? Csomagtartóra váltóra, motorra lenne szükség A mozgássérültek Halassi Olivér sportegyesületének ajándékozott felújított autóbusz műszaki vizsgára való újrafelkészítését az átadóüzem négy szocialista brigádja végezte. Ugyancsak ők készítették el a betegkocsik feltolásához szükséges végleges feljárót is. Ez ideig mintegy 400 óra társadalmi munkát fektettek a buszba, és folyamatosan végzik a karbantartását, de most a további munkához segítségre van szükségük. Mivel a buszt a sportegyesület hosszabb utakra használja, a felszerelések és az egyéni holmik számára csomagtartóra lenne szükségük. Az átadóüzemiek vállalják, hogy ha biztosítanak számukra az utastérben felszerelhető csomagtartót, ők beszerelik azokat. A nagyobb gond azonban a váltó és a motor. A járművet jelenlegi állapotában ugyan elfogadták a műszaki vizsgán, de a mostani feltételek mellett az üzemeltetés igen nagy anyagi terhet ró az egyesületre. Ezért az átadó szocialista brigádjai kérik, hogy ha valamelyik ikarusi szerv vagy akár a társvállalatok valamelyike a jelenleginél jobb állapotú motort és váltót tud biztosítani, segítsen ezzel a mozgássérült sportolók helyzetén. A szerelési munkát az átadó motoros dolgozói vállalják. Készséggel támogatjuk felhívásukat, hogy a nagy boldogsággal fogadott, értékes ajándéknak valóban zavartalanul örülhessenek a Halassi Olivér Sportkör tagjai. Megkopott optimizmus Hogy „áll" a Centenárium ügye? Végre egy jó ütemben induló építkezés, méghozzá fiatalok és munkások érdekében! — jómagam is így köszöntöttem a gyár szomszédságában 1972. november 3-án megrendezett ünnepélyes alapkőletételt, mely számos ikarusi dolgozó számára is az új otthon ígéretét, jelentette. Az optimizmus jogosnak látszott, hiszen a budapesti pártbizottság képviselője már részben rendezett terepen, számos kész ház alapja között helyezte el az „első” követ, rangos bábák — a KISZ Központi Bizottsága és a Szakszervezetek Budapesti Tanácsok — jelenlétében. Egy félreértett elnevezés Akkoriban még mindenki úgy hitte, hogy a Centenárium Ifjúsági és Munkás Lakásépítő-Fenntartó Szövetkezet nevében a százéves évforduló emlékét örökíti meg. A múló idővel azonban egyre erősödött a gyanú, hogy a Centenárium elnevezés az építkezés időtartamára utal. Az első tervek ugyanis 1973 végéig 384 lakás szerkezeti elkészítését és ebből 114 kész lakás átadását ígérték. Ezzel szemben szerkezetileg 150 készült el, és egyetlen lakást sem adtak át. Az első lakások kulcsait 1974 márciusában kapták kézhez a boldog tulajdonosok. Bizony, a szövetkezet sok tagja irigyelte őket, hiszen már a módosított ígéretek szerint is április végéig hat épületbe kellett volna beköltözni a lakóknak. Ezzel szemben egy újabb módosítás módosításaként 407-ről 277-re csökkentették az 1974-ben átadandó lakások számát. És mi a valóság? 1975 első félévének végéhez közeledve még mindig csak hat épületbe, 95 lakásba költözhettek be a lakók. (A cikk megírását követő héten kezdődött meg a hetedik épület lakásainak átadása.) Az eltelt időszakban viszont egyre több lakásra kellett és kell előnytelen póthitelt kérni az OTP-től, s a szövetkezet tagjainak többsége talán soha nem fogja megtudni, hogy ebben milyen része volt az idő múlásával emelkedő áraknak és a helytelen szövetkezeti tervezésnek, gazdálkodásnak. Viharos közgyűlés Nem csoda hát, hogy a szövetkezet 1975. évi első közgyűlése enyhén szólva viharos légkörben zajlott. Az érdekeltek többsége hivatalosan itt hallott először, s nem is túl részletesen arról, hogy a szövetkezet egymást követő vezetőit hónapokkal ezelőtt, ismét finoman fogalmazva, kétes ügyek miatt leváltották. A hat órán keresztül ,zajló közgyűlésen érdembeni tárgyalásra nem is került sor. Hiszen millió panasz gyülemlett fel a tagságban. Legalább elmondani szerették volna, hogy ezer, sőt kétezer forintos albérletekben élnek a bizonytalan átadási határidők miatt szinte hónapról hónapra, sokan egy vagy két gyerekkel, hogy szeretnének pontosabb, gyorsabb tájékoztatást, de főleg a lakáskulcsot. A már bentlakók pedig már látják, érzik az új gondokat. Egyrészt még mindig nem tudják, mennyibe is kerül a lakás, amiben immár egy éve laknak, és amelyért azóta fizetik a havi részletet, hiszen az OTP a végleges szerződéseket még ez ideig sem készítette el. A lakások belső hibáit és azok elhúzódó felmérését, kijavítását nem is nagyon emlegették. Annál élesebben jelentkeztek azonban a szociális és kommunális ellátással, a szolgáltatásokkal kapcsolatos kérdések. A többi között, hogy a lassan, de mégis csak épülő lakótelep igényeit az ikarusi ABC még alapszinten sem (kenyér, tej, felvágott) mindig képes kielégíteni. A tervezett óvoda, bölcsőde és a konyhával, tornateremmel, fedett tanmedencével ígért „csodaiskola” építése a lakásátadások elhúzódása miatt szintén elmaradt. Így a kényszerűségből gyerekeiket távoli óvodákba cipelő szülők reggelente és délutánonként egyre inkább érzik a közlekedés nehézségeit is a zsúfolt 144-esen. Nem elsődleges kérdés, de jelenleg még a lakótelep telefonhálózatának kiépítésén is csak vita folyik. Ezek a gondok az újabb lakók beköltözésével még tovább növekednek majd. S mennyi mindenről még nem is szóltunk! Továbbra is támogassák A legutóbbi közgyűlésen a tagság (melyben tovább gyarapodott az ikarusi dolgozók száma) egy új vezetőségnek szavazott bizalmat. A szövetkezet új irányítói nyilván nem csodatevők. De azt joggal várhatja a saját megtakarított pénzét és sok esetben a vállalat jelentős anyagi támogatását is a lakásba fektető tagság, hogy okuljanak az elmúlt időszak hibáiból. Lakatos Tamás Pardon Igazán nem a hosszú sorokról a kanál- és tányérhiányokról szeretnék beszélni, hanem a sorok és emberek között megbúvó szemléletek ferdeségeiről. Ebédre várva megtudhatjuk — aki még nem tudná —, hogy egyesek szerint mitől munkás a munkás, hogy lehet „felismerni” őket. Tudniillik a várakozók között olyanok is szoktak lenni, akik olajosan, úgy ahogy gépüket otthagyták, választanak az ételek közül. Természetesen ezt néhányan szóvá teszik. A válasz felháborítóan egyszerű: Persze a fehérköpenyesek! A sértett felek elhallgatnak, nem magyarázzák tovább, hogy nem attól munkás, sőt jó munkás valaki, hogy olajos kézzel jelenik meg az ebédlőben elvéve azt a kis étvágyat is, ami még sok várás után marad. Különben is a jelenlevő munkásoknak csak egy kis százaléka van ilyen véleményen. A többi, aki a maga egészségét védve, tisztára mosott készet jelenik meg, ugyancsak hallgat. Érdekes lenne tudni, hogy ők miként vélekednek társaikról. Az sem ártana, ha ők szólnának rájuk. Így a tisztasági vita nem válna munkások,alkalmazottak vitájává. — glighr — A Mercedes autóbuszokat ez a mikro változat képviselte a vásáron. Típusszáma 0309, motorja OM 314-es négyhengeres 85 lóerős Ifaágunk, között — Szép, tágas az új étkezőhelyiségünk. — Az. Dolgoztunk is rajta sokat. Társadalmi munkában is. — Szívesen leül az ember egy pár percre. Jól esik egy forró kávé is az automatából. — Otthonos a hangulat, az biztos. Nem hiába, messzi tájakról idejárnak. — Hát éppen ez az. Egyre gyakrabban látok itt embereket más gyáregységekből, raktárakból meg ki tudja még honnan. S némám csak, hogy megisszák az automatánk kávéját, azt mennek, hanem nagy lelkinyugalommal letelepednek, olykor leheverednek az asztalok mellé és hosszasan csevegnek, mintha csak a presszóban üldögélnének. — Csoda, hogy senki sem keresi őket. — Talán örülnek a vezetőik, hogy nem náluk lazítják a munkafegyelmet. — Bezzeg, a mi művezetőink nem tapsikolnak az örömtől. Bár az én csőrömet is böki, hogy vannak, akik ezért a kvaterkázásért kapják az órabért. — Legalább fordítsuk a magunk hasznára a dolgot! Van egy ötletem. Mikor néhány „vendég” összejön becsukjuk az ajtókat, s addig nem nyitjuk ki, míg nincs rend. Nyugodtan takaríthatnak, meg segíthetnek a felszerelés karbantartásában, ha már ilyen szívesen tartózkodnak nálunk.