Ikarus, 1978 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1978-12-15 / 25. szám

Suma - duma, s nem látjuk a medvét Szédületes! Sajnos, ha nem lennék tekintettel arra, hogy az egyes divatos témák cséplése közepette néha levegőt kellene vennem, akkor nem lennék hosszú életű ezen a földön. Az azért bizonyos, hogy a rojtozott szájúak osztályába sorolna a kései antropológus. Most nem arról akarok beszélni, mikor például valaki — élve kioktatási mániájával — olyan dolgokat magyaráz meg, amit az áldozat is éppolyan jól ismer, hanem arról, mikor megkérdezett a közismert tények ellenére mindenről fecseg, csak arról nem, ami­ről kérdezték. Itt van mindjárt példának az a vezető, akit megkérdeztek, hogy miként vélekedik a területén fellelt különféle nagy értékű, szana­szét heverő anyagokról. Ugyanis azok az anyagok már az első látásra elpazarolt, könnyelműen kezelt, senkinek nem kellő dol­gokként hevertek ott, már a fene sem tudja, mióta. Azt hinné minden józan gondolkodású ember, hogy megmagya­rázza: itt-ott hiba csúszott a tervezésbe vagy időközben megvál­tozott a terv, módosult a program vagy az illető kerek-perec kije­lenti: „ez kérem nem az én asztalom!" Sajnos már volt alkalmunk megtanulni, hogy egyesek világa nem más, mint különféle kifogá­sok halmaza. Ehelyett most más történt. Barátunk szabályos, számozott levél­ben követve a fölvetett témák számát is, szépen megírta azt, amit ő e tárgyban elképzelt magának. Nem arról zengett a szép magyar nyelven megírt epikus költeményt, amiről várták, de még csak nem is másról. Semmiről! Aki elolvasta, amit írt, az úgy érzi magát, mintha egy kabaréba csöppenne, amelyben a szerző által elképzelt sztorit valahogy ki kell találni. Ebben a kabaréban csak az a poén, hogy senki nem ért semmit. Újabban többféle divat uralkodik el közéletünkben. Néhányról már megemlékeztem. A sokféle vadhajtás egyik díszpéldánya az a jelenség, melyről az imént hoztam fel egy kirívó példát. Ez az úgynevezett suma-duma pszichózis. Fő ismérvei még diagnosztikai elemzésre szorulnak, amiben nálam képzettebb szakemberek hiva­tottak. Annyit azonban sikerült megállapítanom erről a kórról, hogy feltűnően terjed azok körében, akik valamely okból nem alkalmasak a rájuk bízott feladatok megfelelő szinten való ellátá­sára, és több alkalommal már erről tanúbizonyságot is tettek. Ezek az emberek azon kívül, hogy jópofát tudnak vágni a nehéz­ségek láttán is, tulajdonképpen csak vannak. Vannak, de minek? Nyilatkozataik csak úgy hemzsegnek a különféle semmitmondá­­soktól. Unos-untalan szajkózzák a már régen érvényét vesztett szólamokat, elpuffogtatott frázisokat. Amikor észbekapnak, hogy „hoppá, már nem ez a lemez forog!" akkor egy kis időre bizony­talanság lesz úrrá rajtuk, de mivel a frázisoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy könnyen bemagolhatok , újult erővel fújják a trombitát, a következő koppanásig. Sematizmusuk, kisszerűsé­­gük akkor csúcsosodik ki, amikor esetleg kérdőre vonják őket, hogy „lássuk a medvét"! Ilyenkor aztán dől a szöveg! Röpködnek a különféle suma-duma kifejezések, ömlik az írott malaszt, és az ember kezd kételkedni abban, hogy teljesen beszámítható-e még? ! Jeschitz Antal Bf­orwnn-Brv^.^. "B. ' . . . v*Vno­ rr'0l~Oj'r*d-V« ... kaecjotrijitei- •"/­■ Hstákí. Rapcsák Eszter rajza ígéret a kampánynak 1974. olajár „megugrás". — Minket nem érint.­­ No-no. Végül kiderült mégis. Ha drágább lett, takarékoskodni illik (előtte nem? ). Kampány. Akkor meg írni kell róla. Az újságban. Az újságíró megkeresi az illetékest, az meg azt mondja, hogy így a takarékosság, meg amúgy­­megható volt). Azóta egy kis víz lefolyt a Dunán. Most a negyedik vagy ötödik tél következik... A sportpálya közvetlen a gyárból kapja a meleg vizet föld alatti vezetéken. A pálya kerítésén belül van egy gödör, amolyan 2-3 méter hosszú, melyben csupaszon (szigetelés nélkül) maradt a melecsvíz-cső... (A hőmérséklet ma reggel december 5-én mínusz 9 C) A kampány azóta elmúlt, vele együtt feledésbe merült sok minden. Csak a közmondás maradt... imigyen: „Az ígéret szép szó..." Váradi László Harmonikával a Szovjetunióban , ápolyt látni és meghalni! — van aki ezt vallja. Én mást.­­Nemrég felejthetetlen élményben volt részem. Csodás úton jártam. Nem egyedül. A Békevonattal kétszáznyolc­­vanan utaztunk Kijevbe, Leningrádba, majd pedig Moszkvába. (Az utat a kerületi pártbizottság, a vállalat és az IBUSZ közösen szer­vezte, s az Ikarus újságban is propagálták, így szereztem róla tudo­mást.) Régi vágyam teljesült, hiszen már évek óta szerettem volna eljutni a világ első szocialista országába, a Szovjetunióba. Szep­tember 29-én a Keleti pályaudvarról indultunk, és másnap reggel már az ősi Kijevben gyönyörködhettünk. Szép fekvésű város és még vonzóbbá teszi a sok park, a rengeteg fa. (A város címerében is látható a gesztenyefa) Háromnapos ott-tartózkodásunk alatt elzarándokoltunk a 25 méter magas hősi emlékműhöz, melynél éjjel-nappal fegyveres őrség áll, s a márványtömb körül egy-egy diáklány „sétál". Idegenvezetőnktől tudtuk meg, hogy tulajdon­képpen ők is a díszőrséghez tartoznak, és csak a legkiválóbbak, a kitűnő tanulók részesülhetnek ebben a megtiszteltetésben. Még egy eseménynek voltunk szemtanúi. Nem volt ismeretlen, olvastam már róla, hogy az esküvőről min­den fiatal pár első útja ehhez az emlékműhöz vezet, s a menyasszonyi csokrot elhelyezik az örök lángnál. A „mi" párun­kat a zuhanó eső sem akadályozta, hogy a régi szokásnak a hősi emlékműnél hódolhassanak. Egyébként Dnyeper folyó parti hat­szintes szálloda volt a lakhelyünk. Ablakainkból egyenesen a fo­lyóra tekinthettünk. A három napba még egy múzeumlátogatás is belefért. Megnéztük a szovjet hadsereg hadimúzeumát. Fotók és tárgyi dokumentumok bizonyítják (még ennyi év múlva sem lehet megrendülés nélkül nézni), hogy a német fasiszták milyen brutá­lisan bántak a szovjet emberekkel, különösen a partizánokkal. Ott látható az a német nyelvű meghívó is, amelyet Hitler túlságosan korán nyomtatott, s amelyen a győzelem utáni díjszemlére, a moszkvai Vörös térre hívja a lakosságot. Íg­jjel búcsúztunk Kijevtől és másnap Belorusszián keresztül megállás nélkül utaztunk és csak harmadnap reggel fél hét­e .kinn­ érkeztünk a történelmi nevezetességű, szépséges vá­rosba, a Néva-parti Leningrádba. Itt újabb élmények sokasága várt bennünket. Városnézés után is városnézés következett. Még a Téli palota előtti csoportos fényképezés is emlék. Nem beszélve arról, hogy megérinthettem az Auróra cirkáló ágyúcsövét, amely a tör­ténelmi lövést leadta. Gyönyörű a Néva folyó, a csatornák és az őket átívelő több száz híd és a szökőkutak. Az Izsák székesegyház lenyűgöző. Ezeket látni kell! A tiszta, széles utakat és járdákat a mi kis szűk Budapestünkkel össze sem lehet hasonlítani. Utunk Leningrádból is éjjel folytatódott utolsó állomáshelyünk­re, a Szovjetunió fővárosába, Moszkvába. A hotel Szevasztopolt (Moszkvától kb. 40 km-re) már az olimpiára építették és mi a III. emeleten kaptunk kényelmes elhelyezést. Első tisztelgő utunk a Lenin mauzóleumhoz vezetett. A Békevonat utasai koszorút helyeztek el, majd meghitt, néma csendben megpillanthattam Lenint. Mind a Kreml megtekintése, mind a nappali és esti város­nézés maradandó emlék. Ugyanúgy az a panoráma, ami akkor tárult elénk, amikor a Lenin-hegyen az újonnan épült cirkuszból a színvonalas előadás után kijöttünk. Október 8-án este az utolsó program is elérkezett: a búcsúva­csora. Az ellátás — a szállodákban és a vonaton — addig is jó volt, de akkor minden, mi szemnek, szájnak ingere, asztalra került. Induláskor a sok poggyász mellé még egyet betettem, s a harmoni­ka akkor este nagy szolgálatot tett. Kedvenc hangszeremmel este 10-ig szórakoztattam útitársaimat, még a pincérek is táncra per­dültek, s v­aló igaz, nemrég jöttem haza, de már alig várom a követ­­­­­kező indulást, mert 1980-ban az olimpián viszont szeret­ném látni a Szovjetuniót, elsősorban Moszkvát. Persze az élményeket addig is emlegetjük. November 11-én a Békevonat utasai — a többség nyugdíjas volt — találkozót szerveztek az Ikarus Művelődési Központban. A főszervezők Nagy Endre és felesége diavetítéses előadást tartottak, s azt vacsora és az én har­monika-játékom egészítette ki. Szabó László portai őrség csoportvezetője //l/i 14», JL,« OLVASÓINK -j—4—i—1—L--+- -*—*■ • «—± 4-—+ OLDALA* t f f 1 4 t -1-4 •44-+4-VITA - VÉLEMÉNYEK Hát sónk - avagy miért lopunk? A késnek nincs éle, nem is lehet, mert a kedves vendég elvágja vele a másik kedves vendég torkát Azért az új késeknél a fűrész­­fogazás jelzi azt, hogy melyik oldalával téptük a húst. Megszoktuk. Hétfőn a levesben lévő impozáns csirkedarabokat kanállal kell szétcibálni, mert kést nem adhatnak hozzá Az ázsiai étkezési mód is megengedett. Tudomásul vettük. Az ételek ízlés szerinti sózása csak korszerű sótartóból lehetne. De azt nem lehet, mert a kedves vendégek ellopják Berzenkedünk Aki így eltulajdonítja a konyha sóját, megérdemelné, hogy... — ufó — Megjegyzés: Itt véget ér a szerkesztőségünkbe küldött írás. Kiegészítésül: egy időben a konyha kis tányérokon tette ki az asztalra a sót. Ez nem higiénikus. Figyelmeztették a konyhát. Vettek 50 sótartót. Kirakták, és aztán egy két nap alatt a tartók eltűntek, ellopták. Könyörgöm, Cv­y legalább egy széket! Az éjszaka sokféle lehet. Sötét, sejtelmes, titokzatos, unalmas, fárasztó, stb. Kinek-kinek nézőpont, program beosztás vagy mun­ka szerint. Általában, aki munkával tölti, annak a legtöbb esetben fárasztó. Reggelre már az éjszakás műszak dolgozói álmosak, fáradtak, nehezen állnak a lábukon. Éppen ezért szembetűnő az az éjszakás fiatalember, aki minden reggel hat óra előtt már ott áll a főnöke, az üzemvezető irodája előtt, hóna alatt a paksaméta, mely fehéren, feketén tartalmazza azt a jelentést, ami tájékoztatja főnökuramat a rábízott dolgokkal való sáfárkodásról. A főnök, aki megköveteli a reggeli jelentéstételt, egyébként a jógazda szere­pében már ugyancsak hat óra előtt az üzemet járja. Itt-ott megáll, megbeszél, ellenőriz, felelősségre von, csak nem siet. Amikor végre eléri az irodáját, kinyitja az ajtót, beengedi a fiatalembert, talán még hellyel is kínálja. De addig! Ha nem tud pontos lenni, miért várakoztatja a bezárt iroda előtt? Nem érzi, hogy ez megalázó? Legalább egy széket tetessen oda, ha már az irodában nem várhatja. A bezárt ajtó előtti várakozás, a hosszas és rendszeres ácsorgás a régi idők szel­lemét idézi, amikor a nagyságos tiszttartó úr megvárakoztatta a számadókat, mert akkor ez így dukált! No, de hol vannak már azok az idők? Tényleg hol is van az az idő? — key — A kárvallottból rágalmazó lett? NEM ÚJ KELETŰ a dolog, mert hiszen, mióta közösségek létez­nek, és adnak valamit egymás megbecsülésére, adandó alkalmak­kor közösen megajándékozzák társaikat. Ennek mértéke a közös­ség egyes tagjainak jövedelmétől, illetve a megállapodás szerintiek­től függ. Igaz, vadhajtások is erőteljesen felütötték fejüket. Jönnek a névnapok, mennek a névnapok, gyermek születik, nyug­díjba megy valaki, s sorolhatnánk. Ilyenkor aztán munka után, sőt sokszor munkaidő alatt „ünnepelnek" az emberek, és hányszor, de hányszor igazi emberi tartalom nélkül, pusztán csak megját­szott formaságból... A fényezőüzem egyik dolgozója egyszer kijelentette művezető­jének, hogy nem kíván többé pénzzel hozzájárulni a névnapi kö­szöntőkhöz. Hogy miért tette, azt nem firtatom. Mindenesetre joga van, hogy ne kívánjon hozzájárulni. A dolgozótól, miután megtagadta a pénz befizetését, mégiscsak „bevasalták" a hozzájárulást. Az egyik munkatársa kivett a táská­jából ötven forintot. Engedélye és beleegyezése nélkül. Ő akkor ezt szóvá is tette. Az esetet többen is látták. VISSZAKAPTA a pénzt. Akkor mi is a tulajdonképpeni baj? Az, hogy dolgozónk elpanaszolta bánatát. Sajnos, az ügy súlyát az illetékesek nem értékelték kellően. Csak az ötven forintot néz­ték, ami jogilag nehezen minősíthető lopásnak, talán nem is volt az. Itt azonban másról van szó! Arról, hogy az elharapózott aján­dékozási mánia, ami mértékeiben, összegszerűségeiben egyre magasabb szintre kúszik, és már annyira megfertőzte a közössé­geket, hogy szinte erőszakkal igyekeznek biztosítani az „ajándé­kokra” szánt összegeket. Hogy miben nyilvánul meg ez az erőszak? Abban, hogy megin­dulnak a pletykák. Az illető erre, meg arra költ, csak az ajándé­kokra sajnálja a pénzt! Azzal, hogy a dolgozó szóvátette az ügyet, úgy gondolta, hogy megintik az elkövetőt tettéért és becsületbeli ügyként kezelik a történteket. Itt erősen tévedett. Az ügyet visszaadták az üzemve­zetőnek, aki gondoskodott arról, hogy a dolgozó kapjon szigorú figyelmeztetést. Az erről szóló írásos „dokumentumot" mindenki szeme láttára kiakasztották az üzemi hirdetőtáblára. A rovat címe: „akiktől többet vártunk". Magyarul szégyentábla. DOLGOZÓNK nem tudta a botrány kipattanása idején megfele­lően bizonyítani igazát, mert érdekes módon „senki sem látta", hogy mi történt. Igaz, azóta, akikkel beszéltem, mindent igazol­tak, elmondták, hogy mi volt az ügy lényege, mik voltak az előz­mények. Hogy miért nem mondták el előbb? Azért, mert nem éppen ideális a légkör a fényezőüzemben. Már többször hallottam az ott dolgozóktól, hogy nem ajánlatos vitába szállni a vezetők­kel, mert azok nem szeretik a vitákat. Inkább jobb a békesség. (Nincs szándékomban senkit megbélyegezni, elítélni. Azt szeret­ném, hogy a mindig példaként emlegetett fényezőüzemben ne forduljanak elő az ilyen és ehhez hasonló esetek, mert hiszen akkor megszűnnek példaként szerepelni.) Az ügyet tehát nem úgy intézték el, mint ahogy azt illett volna. A dolgozó panaszát rágalomnak minősítették és figyelmeztető írást kapott, ami legalább olyan megalapozatlan, mint amilyennek benne a dolgozó bejelentését megindokolja. A fogalmazása, illetve a benne foglalt mondanivaló oly ellentmondásos, hogy az ügyet ismerők felháborodtak és rögtön lepattant a lakat a néma szájak­ról. VALAMI olyan vélemény körvonalazódik bennem, hogy könnyen elkövethetnek olyan helyen máskor is hibát, ahol mindig a magasabb létrán állóknak „van igaza". Mert képzeljük csak el, hogy az üzemi demokráciáról hirdetett elvek egy pillanat alatt elvesztik ragyogásukat, ha ilyen módon fogunk hozzá az ügyek rendezéséhez. Nem szabad elfelejteni: a negatív esetek súlyuknál többszörte nagyobbat billentenek a serpenyőn, mint a verejtékes munkával kidolgozott eredmények. Jeschitz Antal

Next