Ikarus, 1978 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-16 / 12. szám
Válasz egy kérdésre A VI/20-as alapszervezet hangulatjelentésében kifogásolta, a személygépjármű garázs gépkocsi parkjának hiányosságait. A választ dr. Drégely Tibor igazgatási főosztályvezető adta meg: „Szíves tájékoztatásul az alábbiakat közlöm: a személygépkocsi garázs gépkocsi parkjában egy Volga típusú gépkocsi vásárlására van lehetőségünk, amely azt nem bővíti, hanem minőségében ad változást. Az autóbuszok valóban kifogásolható állapotúak, azonban ígéretet kaptunk arra, hogy két 250-es típusú gépkocsi cseréjére lesz lehetőségünk. Állásfoglalást, amely a határidőt is magában foglalja még nem kaptunk, azonban szóbeli tájékoztatás szerint, ennek teljesítése rövid időn belül megtörténik. A gyárfejlesztési és beruházási főosztály közlése szerint beruházási keret hiányában a gépjárműpark felújítása egyelőre nem lehetséges." Mi, felnőttek állandóan bírálunk. Egymást és másokat, jelenségeket és dolgokat. Egyszóval mindent. Ez a tulajdonság annyira vérünkké vált, hogy már öröklődik is. Legalábbis így éreztem pénteken. Álltam a 46-os busz egyik sashalmi megállójában és csodálkoztam. A hirdetőtáblán a Cinkota Mozi májusi műsorának plakátját mosta az eső. A filmcímek mellett kerek gyermekbetűkkel „kritikai megjegyzésed" olvashatók. Ilyenek: meg ne nézd; nagyon klassz; aranyos volt; pocsék film. A kis „kritikusod" a véleménynyilvánítást tőlünk tanulhatták, felnőttektől. De vajon honnan bennük a bátorság, hogy amit gondolnak le is merjék írni? — b. a. — minden dolgozóval megbeszélték, a kézi mozgatást a művezető irányítja. Ejnye, ejnye, pironkodik a jámbor papír. Einsiedler Bélának kíméletből nem szóltak? Nem lehetett azt sem kideríteni, kik mozgatták a vonalat... Szedmák Dezsőné munkavédelmi előadóhoz tartozik a busz is. Mi a véleménye a történtekről? — Csak a termelés, ez a fontos a busz Il-ben. Ember, biztonság? Nem oszt és nem szoroz. — Mi oka lehet, hogy két jegyzőkönyvet kellet írni? — A nemtörődömség. Megrántják a vállukat, kész, el van intézve. Az üzemvezetőnek meg kellett volna vizsgálni a baleset körülményeit. Azonnal. Egyébként a VMSZ előírja: rendkívüli esetben (anyaghiányos időszakban), amikor kézzel mozgatják a vonalat, a művezetőtől az üzemvezetőig bezárólag személyesen kell irányítani. Einsiedler Béla nem rosszul lépett, hanem balesetet szenvedett. Mikóczi Rezső üzemvezető a kérdésre — miért írtak kétféle jegyzőkönyvet, miért nem tették vissza Einsiedler Bélát a régi munkahelyére, a visszajavításhoz, a végátadáshoz — kérdéssel válaszol: — Ki szólt erről? Ki akar cikket íratni? Ez megdöbbent, mert Einsiedler Béla a történet tanulságát így összegezte Egyenes utcai lakásán: „Fázósan gondolok a visszamenetelre." Akkor nyugtattam, most feszengtem és szégyenkeztem. Azért szégyelltem magam, mert Mikóczi Rezső üzemvezető váltig állította: a két jegyzőkönyv szóról szóra egyforma volt. Mindössze abban tért el egyik a másiktól, hogy ismertetni kellett az üzem dolgozóival a balesetet, figyelmeztetni őket a szabályos munkára. Ha nem hiszem, menjek föl a munkavédelmi osztályra, ott összehasonlíthatom. Onnan jövök. Az első jegyzőkönyvet négyen is elolvasták az osztályról: az első hamis, a második valós. Az első jegyzőkönyvet visszaadták. Az üzemvezető nagy buzgalommal kotorász a fiókjában, akkor pedig itt kell lenni — mondogatja. Nincs. Erzsikét is hiába szólítja be, nála sincs. „Lehet, hogy eldobtuk?" — kérdezi. Ezután a szavak háborúja következik. Annak bizonygatása, hogy az üzemvezető nem írt kétféle jegyzőkönyvet. De hol a bizonyíték? Elveszett. A régi munkára pedig azért nem tette Einsiedler Bélát, mert ott egész nap látnifutni kell. Nehéz munka. A legnehezebb. Amit kapott, könnyű. Közben bejött Gács Károly termelési vezető. Egy darabig hallgatott, majd közbeszólt: olyasmit hallott az üzemvezetőtől, hogy Einsiedler Béla hosszabb időre betegállományba megy, mert nem fekszik neki a munka. Nem értem. Kérdezek. Hiába. Oda lyukadunk ki, hogy a fejlesztés szerint a betanított munkáé a jövő. Már most is ők vannak többségben. Legföljebb 80-90-en lehetnek olyan régiek, mint Béla. Nyolc-kilencszáz emberből. Szükség van arra a kevés régire? Hogyne, persze. „Ez azonban nem Einsiedler Béla eset" — mondja Gács Károly. Nem magyarázta meg, hogy miért. Kapaszkodó mondatnak viszont jó. Arra jó, hogy ideírjak egy közhely mondatot: több megbecsülést a régieknek! Ja, igaz is: Péczka József művezető azt mondta, azért kellett a második jegyzőkönyvet megírni, mert az első „nem egészen úgy volt leírva, ahogy történt". Mikóczi Rezsőtől pedig elnézést kérek, hogy minden mondatát nem idéztem. De talán jobb, ha kölcsönösen elfelejtjük. Elvégre ő sem ma jött az Ikarusba... — dunajcsik Nona — Az Alba Regia Napok rendezvényeire Székesfehérvárra érkezett a testvérmegyék, városok — a szovjetunióbeli Vorosilovgrád, a bolgár Blagoevgrád, a lengyel Opole és a finn Kérni — küldöttsége. A szovjet és a bolgár delegáció május 8-án ellátogatott a székesfehérvári gyárba. Elkísérte őket Horváth András, a városi pártbizottság titkára. A kedves vendégeket Tóth István, a gyár igazgatója és Budai Ferenc, a pártbizottság titkára köszöntötte. A rövid ismerkedés után a házigazdák bemutatták az idén 6500 autóbusz előállítását tervező fehérvári gyárat. Beszéltek a politikai, társadalmi tevékenységekről, a gazdasági munkákról, a kereskedelmi kapcsolatokról. A vendégek ezután gyárlátogatásra indultak. Végigjárták a 28 000 négyzetméteres gyártó- és szerelőcsarnok üzemeit: a vázas, a lemezes, a fényező és a végszerelő üzemet. Anna V. Gapclnova, a vorosilovgrádi városi pártbizottság ideológiai titkára — a szovjet küldöttség vezetője — érdeklődéssel szemlélte az EMPIS alkatrészfestőt, ahol a végtelenített szalagon az autóbuszgyártáshoz szükséges összes anyag végighalad. A termelésirányítási központról, a processograph rendszerről Igor N. Szuhov, a vorosilovgrádi mozdonygyár vezérigazgatója szólt elismerő szavakkal. Stefan Petrov, a blagoevgrádi városi tanács elnöke — a bolgár delegáció vezetője — a végszerelő üzemben több üzemhelynél is megállt. Szakértelemmel figyelte az ablakszerelő készülékek működését, a kerékanya meghúzó berendezést. A gyárlátogatás a kocsimosó, valamint a járató- és fékpad épületének megtekintésével fejeződött be. Fotó: Fitz Andrea ÍGY TÖBB JÖN ÖSSZE Huncutkodik az asszony A hagyma volt az oka, hogy megálltam. Ki ne furcsállaná? Cinsztelthagyma kellemes illata szálldos a hatalmas sajtológépek között. Akaratomtól függetlenül indultam el a szag után. Illetlenség,de belekukkantottam az őrizetlenül hagyott lábasba. Hamarosan előkerült a készülő vacsora gazdája. Fejkendős asszony. Darukötöző a délutános műszakban. Róla nincs mit írni, van itt érdekesebb téma is — hárította el kíváncsiskodásomat. Tovább indultam. A Pauker 4-es sajtológépnél házaspár dolgozik. Lakatos László és felesége. Éppen cigarettaszünetet tartottak. — Hány éve házasok? — Huszonhét. — Válaszolja a szikár, fekete bajuszú ember. — Mióta vannak a vállalatnál? — Én már két éve, az uram másfél. Azóta dolgozunk együtt. — Gyerek van-e? — Abból van elég — feleli ízes tájszólással a nevetőszemű asszony. Éppen hat. A két legfiatalabb lány 17 éves. Ikrek. — Honnan járnak be? — Vanyarcról. Ott van házunk, meg földünk. 325 négyszögöl. Nem kell biztatni őket. Kedvesen évődve toldják egymás mondatait. Mesélnek a gyerekekről, a ház körüli munkáról, egymásról. Azután megint a gyárra terelődik a szó. — Szépen keresünk — így az asszony —, de meg is kell dolgozni érte. Keményen. Szoros a norma. Megesik, hogy kevés a darabra az idő. De másnap megint mást csinálunk. Be lehet hozni. — Jó így együtt dolgozni? — Az én részemről jó — huncutkodik az asszony. — így legalább az ember meg van fogva. — Összenéznek, nevetnek. A szomszédos gép négyemberes. Az egyik oldalán újabb házaspár birkózik az utasajtó hatalmas külső lemezével. Egy éve dolgoznak együtt a törzsgyár sajtolóüzemében. A kerek arcú, szőke asszony szíváson beszél. — Az előző munkahelyen is együtt voltunk. Minket ez nem zavar. Ebben a kerületben vettünk nemrég lakást, azért változtattunk mindketten munkahelyet. Nagy a zaj itt, de már megszoktuk. A fizetés jó... — Jó a fizetés? — csattan föl a mogorva arcú ember. — Olyat mondjál, ami igaz! — Az indulat kiül az arcára. — Tegnap kerestél 25 forintot. Ma ugyanannyi tesz. Ez neked jó? — Tegnap se volt meg az idő, ezért ideges — mentegeti az asszony. — De én így is többet keresek, mint egy női munkahelyen. — Nem csak ilyen oldalról kell ezt nézni — szól már enyhébben Szórád István, s magyarázni kezd. — Száz ilyen ajtóra 196 perc van. Ahhoz, hogy mind a négyünknek meg legyen a napi ideje, ezer darabot kéne ma csinálnunk. Örülhetünk, ha a fele készen lesz. A csarnok végében karcsú, szőke fiatalasszony hajladozik a gép egyik oldalán. Fazekas Istvánné alig múlt 25 éves. — Miért vállalta ezt a nehéz munkát? — Fiatal házasok vagyunk. Építeni szeretnénk, kell a pénz. Ezért vállaltam a délutános műszakot is, így több jön össze. Van egy kislányom. A szüleimnél lakunk, ilyenkor ők vigyáznak a gyerekre. A gép túlsó oldaláról Biró Károly lép hozzánk. — Hát nem nőnek való munka ez, annyi biztos. Itt aztán megvan, amire mindig vágytak: az egyenjogúság. Egyformán gürcölünk, ugyanannyit keresünk. De azért, ha nagy a munkadarab én húzom a rövidebbet, illetve a nehezebb oldalát — teszi hozzá. A gép alatt még ott az előbb készült darab. Merevítő lemez. A fiatalasszony megszokott mozdulattal nyúl érte. Messze előre kell behajolnia. Fölegyenesedve a derekát támasztja. — Fogyókúrát azt hiszem nem kell tartania. — De még tévétornát sem — mondja mosolyogva. Budai Anikó „Légtornászok” a darun Mitől remeg be a darupálya, hogyan lehet a hibát megszüntetni? Ezt vizsgálták a székesfehérvári gyárban március elején. A 28 ezer négyzetméteres gyártó- és szerelőcsarnok déli 8 Mp-os darujának fontos feladata van. A lemezes üzemben elkészült buszokat ez a keresztdaru emeli át a fényező üzem betápláló részlegébe, majd innét a már lefestett kocsitesteket a végszerelő üzem első üzemhelyére. Munkája az autóbuszgyártás folyamatosságát biztosítja. Szekeres Károly, az üzemfenntartási főosztály vezetője elmondta, hogy a daru megfelelő, illetve biztonságos működését a pálya „kígyózása" veszélyeztette. A képzeletbeli egyenestől való eltérés a megengedett tűrésnek többszöröse volt. A Győri Tervező Vállalat 1976-ban már mérte a pályát. Megállapította ezeket az eltéréseket, a módosítás azonban nem történt meg, egyszóval a daru helyzete változatlan maradt. A tmk márciusi ellenőrző, összehasonlító mérése után kiadták a „parancsot": javítani kell a darupályát. A munkák műszaki előkészítését igen gondosan és körültekintően végezte egy mérnökökből és fizikai munkásokból álló komplex brigád. Meghatározták az elvégzendő feladatokat. Az előkészítésben részt vett Faludi Károly műszaki osztályvezető és Ottmár György üzemmérnök. FÉLTÜNK, NEHEZEN TUDTUNK MOZOGNI Halmos Mihály érdekes helyzetbe került. A műszaki előkészítés után a kivitelezésen is dolgozott. Ugyanis mire a gyakorlati munkákra került sor, kinevezték a karbantartó I. üzem vezetőjévé. (Másutt sem ártana, ha a tervező egyben kivitelező is lenne.) Az üzemfenntartás még nem végzett ilyen munkát. Szakvállalat nem volt a kivitelezésre, így rájuk maradt. „Magad uram, ha szolgád nincsen" — mondták, és nekiláttak a feladatnak. Alakítottak egy négyfős csoportot, ők dolgoztak fent a magasban. Név szerint: Kálmán Imre, Oláh János, Paksi Lajos és Tóth János. A csoport délelőtt tíz órától este tízig dolgozott. Délelőtt előkészítették a különböző anyagokat, szerszámokat, hozzákészültek a munkákhoz. A daru az első műszakban mindig üzemelt, csak két órakor állt le. A csoport ekkor kezdhette meg a pálya javítását. A daru miatt a termelésben nem volt kiesés. A brigád mindig egy-egy szakasz javítását végezte el a műszak végéig. Reggel, a daru már újra szállíthatta az autóbuszokat. — Az elején egy kicsit idegenkedtünk az egésztől, de nekivágtunk. Nem szabad félni az újtól — mondja Halmos Mihály. — Az egész karbantartó műhely összefogott. A Március 15. Szocialista Brigád minden tagja részt vett a munkákban, az előgyártásban. A pálya egyengetésén kívül merevítőtartókat is készítettünk és szereltünk föl. A tartó ötlete Tósoki Gyulától, a darukarbantartók csoportvezetőjétől származott. Bevált. Fölnézve a magasba, szédülés fog el. — Nem féltek ott fent? — kérdezem. Kálmán Imre válaszol: — Veszélyes volt, nagy figyelemmel kellett dolgoznunk. Megmondom őszintén, féltünk. Nehezen tudtunk mozogni a hidraulikus és láncos emelőkkel, a hidraulikus egyengetővel, a lángvágóval. A „légtornászok" a munkavédelmi előírásokat betartották, baleset nem történt. Sőt még arra is figyeltek, ha alattuk busz volt, akkor letakarták farostlemezekkel, nehogy a hegesztés szikraesőjétől megsérüljön a tető. Tóth Jánostól megtudom, hogy szabad szombaton és vasárnap is dolgoztak. Örültek, amikor befejezték a pálya javítását. Nehéz, de szép munka volt. Paksi Lajos szerint jó hangulatot keltett az, hogy az üzemvezető, Halmos Mihály és a művezető, Erdélyi János ott volt velük. Szakszerűen irányítottak, tanácsokat adtak, de segítettek is. Szekeres Károly főosztályvezető befejezésül a következőket mondja: — A 1l-es gyáregység minden segítséget megadott a munkákhoz. Csak úgy lehet jó eredményeket elérni, ha a termelőterületek összefognak a tmk-val. A karbantartók május 10-én kezdték meg a darupálya javítását, másfél hét alatt sikerült befejezniük. A rövid átfutási idő az összefogás eredménye. Együtt dolgoztak a pálya javításán műszakiak és fizikaiak. Joggal lehetnek büszkék munkájukra. Varga József El sem merem mondani, hol történt. (Egyik politikai iskolánk büféjében.) A fiatal, csinos, hosszú szempillájú eladó hölgy a pultnál egy ugyancsak fiatal, csinos, hosszú szempillájú nővel beszélget. Odamegyek, kérek. „Egy üveg márkát, legyen szíves." (Ára három forint) A kiszolgálás nem zavarja az eladót a társalgásban. Megtudom, miközben várok az italra, hogy már nem sokáig él itt kis hazánkban, külföldre megy férjhez, a srác nagyon menő, házuk s két kocsijuk lesz... Mindez nem baj (örülök, hogy jó házasságot köt? ), de az igen, hogy tíz forintból mindössze csak hármat kapok vissza. Nem tetszik. Szóvá teszem. Neki meg ez nem tetszik. Nem lehet minden tökéletes... V. J. Fölhívás A Finommechanikai Vállalat kísérleti üzemének Augusztus 20. aranyéremmel kitüntetett szocialista brigádja a budapesti nagy sportcsarnok építésében társadalmi munka fölajánlásával részt kíván venni. A brigád vállalja, hogy az 1978-81 -ig tartandó építkezés időszakában — a beruházó által meghatározott általános előkészítő és szakmunkaköri tevékenységben — személyenként 30 óra társadalmi munkát végez. Az Augusztus 20. Szocialista Brigád a társadalmi munkát 1978 május hónapban megkezdi és a vállalásának folyamatosan eleget tesz. A munkálatok fölgyorsítása érdekében fölhívjuk: — a Finommechanikai Vállalat szocialista brigádjait — a vasas üzemek szocialista brigádjait —, valamint — a budapesti üzemek, vállalatok, intézmények szocialista brigádjait, hogy felhívásunkhoz csatlakozva tegyenek felajánlást, ezzel tovább erősítve a szocialista közösség nagy családját, mely erkölcsi, anyagi értéket jelent egész népgazdaságunknak, szocialista társadalmunknak. Zsidai Pál brigádvezető Budapest, 1978 május A kezdeményezést üdvözli és támogatja a Budapesti Pártbizottság, a Fővárosi Tanács, a Szakszervezeti Budapesti Tanácsa, a KISZ Budapesti Bizottsága. A fölhíváshoz való csatlakozást a Budapesti Testnevelési és Sporthivatal Terv és Beruházási Osztályára (tel 181—219) Budapest, V. Váci u 62-64 címre kell eljut