Ikarus, 1978 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-16 / 12. szám

Válasz egy kérdésre A VI/20-as alapszervezet hangu­latjelentésében kifogásolta, a személygépjármű garázs gépkocsi parkjának hiányosságait. A választ dr. Drégely Tibor igazgatási főosz­tályvezető adta meg: „Szíves tájékoztatásul az aláb­biakat közlöm: a személygépkocsi garázs gépkocsi parkjában egy Volga típusú gépkocsi vásárlására van lehetőségünk, amely azt nem bővíti, hanem minőségében ad vál­tozást. Az autóbuszok valóban kifogá­solható állapotúak, azonban ígére­tet kaptunk arra, hogy két 250-es típusú gépkocsi cseréjére lesz lehe­tőségünk. Állásfoglalást, amely a határidőt is magában foglalja még nem kaptunk, azonban szóbeli tájékoztatás szerint, ennek telje­sítése rövid­­ időn belül meg­történik. A gyárfejlesztési és beruházási főosztály közlése szerint beruhá­zási keret hiányában a gépjármű­park felújítása egyelőre nem lehet­séges." Mi, felnőttek állandóan bírá­lunk. Egymást és másokat, jelen­ségeket és dolgokat. Egyszóval mindent. Ez a tulajdonság annyira vérünkké vált, hogy már öröklő­dik is. Legalábbis így éreztem pénteken. Álltam a 46-os busz egyik sashalmi megállójában és csodálkoztam. A hirdetőtáblán a Cinkota Mozi májusi műsorának plakátját mosta az eső. A film­címek mellett kerek gyermek­­betűkkel „kritikai megjegyzésed" olvashatók. Ilyenek: meg ne nézd; nagyon klassz; aranyos volt; pocsék film. A kis „kritikusod" a vélemény­nyilvánítást tőlünk tanulhatták, felnőttektől. De vajon honnan bennük a bátorság, hogy amit gondolnak le is merjék írni? — b. a. — minden dolgozóval megbeszélték, a kézi­ mozgatást a művezető irányítja. Ejnye, ejnye, pironko­dik a jámbor papír. Einsiedler Bélának kíméletből nem szóltak? Nem lehetett azt sem kideríteni, kik mozgatták a vonalat... Szedmák Dezsőné munka­­védelmi előadóhoz tartozik a busz is. Mi a véleménye a történ­tekről? — Csak a termelés, ez a fontos a busz Il-ben. Ember, biztonság? Nem oszt és nem szoroz. — Mi oka lehet, hogy két jegyző­könyvet kellet írni? — A nemtörődömség. Megránt­ják a vállukat, kész, el van intézve. Az üzemvezetőnek meg kellett volna vizsgálni a baleset körül­ményeit. Azonnal. Egyébként a VMSZ előírja: rendkívüli esetben (anyaghiányos időszakban), amikor kézzel mozgatják a vona­lat, a művezetőtől az üzemveze­tőig bezárólag személyesen kell irányítani. Einsiedler Béla nem rosszul lépett, hanem balesetet szenvedett. Mikóczi Rezső üzemvezető a kérdésre — miért írtak kétféle jegyzőkönyvet, miért nem tették vissza Einsiedler Bélát a régi mun­kahelyére, a visszajavításhoz, a végátadáshoz — kérdéssel válaszol: — Ki szólt erről? Ki akar cikket íratni? Ez megdöbbent, mert Einsiedler Béla a történet tanulságát így összegezte Egyenes utcai lakásán: „Fázósan gondolok a visszamene­­telre." Akkor nyugtattam, most feszengtem és szégyenkeztem. Azért szégyelltem magam, mert Mikóczi Rezső üzemvezető váltig állította: a két jegyzőkönyv szóról szóra egyforma volt. Mindössze abban tért el egyik a másiktól, hogy ismertetni kellett az üzem dolgozóival a balesetet, figyelmez­tetni őket a szabályos munkára. Ha nem hiszem, menjek föl a munkavédelmi osztályra, ott összehasonlíthatom. Onnan jövök. Az első jegyző­könyvet négyen is elolvasták az osztályról: az első hamis, a máso­dik valós. Az első jegyzőkönyvet visszaadták. Az üzemvezető nagy buzgalommal kotorász a fiókjá­ban, akkor pedig itt kell lenni — mondogatja. Nincs. Erzsikét is hiába szólítja be, nála sincs. „Lehet, hogy eldobtuk?" — kér­dezi. Ezután a szavak háborúja követ­kezik. Annak bizonygatása, hogy az üzemvezető nem írt kétféle jegyzőkönyvet. De hol a bizonyí­ték? Elveszett. A régi munkára pedig azért nem tette Einsiedler Bélát, mert ott egész nap látni­­futni kell. Nehéz munka. A leg­nehezebb. Amit kapott, könnyű. Közben bejött Gács Károly ter­melési vezető. Egy darabig hallga­tott, majd közbeszólt: olyasmit hallott az üzemvezetőtől, hogy Einsiedler Béla hosszabb időre betegállományba megy, mert nem fekszik neki a munka. Nem értem. Kérdezek. Hiába. Oda lyukadunk ki, hogy a fejlesztés szerint a beta­nított munkáé a jövő. Már most is ők vannak többségben. Legföljebb 80-90-en lehetnek olyan régiek, mint Béla. Nyolc-kilencszáz emberből. Szükség van arra a kevés régire? Hogyne, persze. „Ez azonban nem Einsiedler Béla eset" — mondja Gács Károly. Nem magyarázta meg, hogy miért. Kapaszkodó mondatnak viszont jó. Arra jó, hogy ideírjak egy köz­hely mondatot: több meg­becsülést a régieknek! Ja, igaz is: Péczka József műve­zető azt mondta, azért kellett a második jegyzőkönyvet megírni, mert az első „nem egészen úgy volt leírva, ahogy történt". Mikóczi Rezsőtől pedig elnézést kérek, hogy minden mondatát nem idéztem. De talán jobb, ha kölcsönösen elfelejtjük. Elvégre ő sem ma jött az Ikarusba... — dunajcsik Nona — Az Alba Regia Napok rendez­vényeire Székesfehérvárra érke­zett a testvérmegyék, városok — a szovjetunióbeli Vorosilovgrád, a bolgár Blagoevgrád, a lengyel Opole és a finn Kérni — küldött­sége. A szovjet és a bolgár dele­gáció május 8-án ellátogatott a székesfehérvári gyárba. Elkísérte őket Horváth András, a­ városi pártbizottság titkára. A kedves vendégeket Tóth István, a gyár igazgatója és Budai Ferenc, a pártbizottság titkára köszöntötte. A rövid ismerkedés után a házigazdák bemutatták az idén 6500 autóbusz előállítását tervező fehérvári gyárat. Beszéltek a politikai, társadalmi tevékeny­ségekről, a gazdasági munkákról, a kereskedelmi kapcsolatokról. A vendégek ezután gyárlátoga­tásra indultak. Végigjárták a 28 000 négyzetméteres gyártó- és szerelőcsarnok üzemeit: a vázas, a lemezes, a fényező és a végszerelő üzemet. Anna V. Gapclnova, a vorosilovgrádi városi pártbizottság ideológiai titkára — a szovjet kül­döttség vezetője — érdeklődéssel szemlélte az EMPIS alkatrész­festőt, ahol a végtelenített szala­gon az autóbuszgyártáshoz szük­séges összes anyag végighalad. A termelésirányítási központról, a processograph rendszerről Igor N. Szuhov, a vorosilovgrádi moz­donygyár vezérigazgatója szólt elismerő szavakkal. Stefan Petrov, a blagoevgrádi városi tanács elnöke — a bolgár delegáció veze­tője — a végszerelő üzemben több üzemhelynél is megállt. Szakérte­lemmel figyelte az ablakszerelő készülékek működését, a kerék­anya meghúzó berendezést. A gyárlátogatás a kocsimosó, vala­mint a járató- és fékpad épületé­nek megtekintésével fejeződött be. Fotó: Fitz Andrea ÍGY TÖBB JÖN ÖSSZE H­uncutkodik az asszony A hagyma volt az oka, hogy megálltam. Ki ne furcsállaná? Cinsztelt­­hagyma kellemes illata szálldos a hatalmas sajtológépek között. Akaratomtól függetlenül indultam el a szag után. Illetlenség,­de belekuk­kantottam az őrizetlenül hagyott lábasba. Hamarosan előkerült a készülő vacsora gazdája. Fejkendős asszony. Darukötöző a délutános műszakban. Róla nincs mit írni, van itt érdekesebb téma is — hárította el kíváncsis­­kodásomat. Tovább indultam. A Pauker 4-es sajtológépnél házaspár dolgozik. Lakatos László és felesége. Éppen cigarettaszünetet tartottak. — Hány éve házasok? — Huszonhét. — Válaszolja a szikár, fekete bajuszú ember. — Mióta vannak a vállalatnál? — Én már két éve, az uram másfél. Azóta dolgozunk együtt. — Gyerek van-e? — Abból van elég — feleli ízes tájszólással a nevetőszemű asszony. Éppen hat. A két legfiatalabb lány 17 éves. Ikrek. — Honnan járnak be? — Vanyarcról. Ott van házunk, meg földünk. 325 négyszögöl. Nem kell biztatni őket. Kedvesen évődve toldják egymás mondatait. Mesélnek a gyerekekről, a ház körüli munkáról, egymásról. Azután megint a gyárra terelődik a szó. — Szépen keresünk — így az asszony —, de meg is kell dolgozni érte. Keményen. Szoros a norma. Megesik, hogy kevés a darabra az idő. De másnap megint mást csinálunk. Be lehet hozni. — Jó így együtt dolgozni? — Az én részemről jó — huncutkodik az asszony. — így legalább az ember meg van fogva. — Összenéznek, nevetnek. A szomszédos gép négyemberes. Az egyik oldalán újabb házaspár birkózik az utasajtó hatal­mas külső lemezével. Egy éve dolgoznak együtt a törzsgyár sajtoló­üzemében. A kerek arcú, szőke asszony szíváson beszél. — Az előző munkahelyen is együtt voltunk. Minket ez nem zavar. Ebben a kerületben vettünk nemrég lakást, azért változtattunk mind­ketten munkahelyet. Nagy a zaj itt, de már megszoktuk. A fizetés jó... — Jó a fizetés? — csattan föl a mogorva arcú ember. — Olyat mondjál, ami igaz! — Az indulat kiül az arcára. — Tegnap kerestél 25 forintot. Ma ugyanannyi tesz. Ez neked jó? — Tegnap se volt meg az idő, ezért ideges — mentegeti az asszony. — De én így is többet keresek, mint egy női munkahelyen. — Nem csak ilyen oldalról kell ezt nézni — szól már enyhébben Szórád István, s magyarázni kezd. — Száz ilyen ajtóra 196 perc van. Ahhoz, hogy mind a négyünknek meg legyen a napi ideje, ezer darabot kéne ma csinálnunk. Örülhetünk, ha a fele készen lesz. A csarnok végében karcsú, szőke fiatalasszony hajladozik a gép egyik oldalán. Fazekas Istvánné alig múlt 25 éves. — Miért vállalta ezt a nehéz munkát? — Fiatal házasok vagyunk. Építeni szeretnénk, kell a pénz. Ezért vállaltam a délutános műszakot is, így több jön össze. Van egy kis­lányom. A szüleimnél lakunk, ilyenkor ők vigyáznak a gyerekre. A gép túlsó oldaláról Biró Károly lép hozzánk. — Hát nem nőnek való munka ez, annyi biztos. Itt aztán megvan, amire mindig vágytak: az egyenjogúság. Egyformán gürcölünk, ugyan­annyit keresünk. De azért, ha nagy a munkadarab én húzom a rövideb­­bet, illetve a nehezebb oldalát — teszi hozzá. A gép alatt még ott az előbb készült darab. Merevítő lemez. A fiatal­­asszony megszokott mozdulattal nyúl érte. Messze előre kell behajolnia. Fölegyenesedve a derekát támasztja. — Fogyókúrát azt hiszem nem kell tartania. — De még tévé­tornát sem — mondja mosolyogva. Budai Anikó „Légtornászok” a darun Mitől remeg be a darupálya, hogyan lehet a hibát megszün­tetni? Ezt vizsgálták a székes­­fehérvári gyárban március elején. A 28 ezer négyzetméteres gyártó- és szerelőcsarnok déli 8 Mp-os darujának fontos feladata van. A lemezes üzemben elkészült buszo­kat ez a keresztdaru emeli át a fényező üzem betápláló részle­gébe, majd innét a már lefestett kocsitesteket a végszerelő üzem első üzemhelyére. Munkája az autóbuszgyártás folyamatosságát biztosítja. Szekeres Károly, az üzemfenn­tartási főosztály vezetője elmond­ta, hogy a daru megfelelő, illetve biztonságos működését a pálya „kígyózása" veszélyeztette. A képzeletbeli egyenestől való elté­rés a megengedett tűrésnek többszöröse volt. A Győri Tervező Vállalat 1976-ban már mérte a pályát. Megállapította ezeket az eltéré­seket, a módosítás azonban nem történt meg, egyszóval a daru helyzete változatlan maradt. A tmk márciusi ellenőrző, össze­hasonlító mérése után kiadták a „parancsot": javítani kell a daru­pályát. A munkák műszaki előkészítését igen gondosan és körültekintően végezte egy mérnökökből és fizikai munkásokból álló komplex­ brigád. Meghatározták az elvégzendő feladatokat. Az elő­készítésben részt vett Faludi Károly műszaki osztályvezető és Ottmár György üzemmérnök. FÉLTÜNK, NEHEZEN TUDTUNK MOZOGNI Halmos Mihály érdekes helyzetbe került. A műszaki előkészítés után a kivitelezésen is dolgozott. Ugyanis mire a gyakorlati mun­kákra került sor, kinevezték a kar­bantartó I. üzem vezetőjévé. (Másutt sem ártana, ha a tervező egyben kivitelező is lenne.) Az üzemfenntartás még nem végzett ilyen munkát. Szakvállalat nem volt a kivitelezésre, így rájuk maradt. „Magad uram, ha szolgád nincsen" — mondták, és nekilát­tak a feladatnak. Alakítottak egy négyfős csoportot, ők dolgoztak fent a magasban. Név szerint: Kálmán Imre, Oláh János, Paksi Lajos és Tóth János. A csoport délelőtt tíz órától este tízig dolgozott. Délelőtt előkészí­tették a különböző anyagokat, szerszámokat, hozzákészültek a munkákhoz. A daru az első műszakban mindig üzemelt, csak két órakor állt le. A csoport ekkor kezdhette meg a pálya javítását. A daru miatt a termelésben nem volt kiesés. A brigád mindig egy-egy szakasz javítását végezte el a műszak végéig. Reggel, a daru már újra szállíthatta az autóbuszokat. — Az elején egy kicsit idegen­kedtünk az egésztől, de nekivág­tunk. Nem szabad félni az újtól — mondja Halmos Mihály. — Az egész karbantartó műhely össze­fogott. A Március 15. Szocialista Brigád minden tagja részt vett a munkákban, az előgyártásban. A pálya egyengetésén kívül mereví­tőtartókat is készítettünk és szereltünk föl. A tartó ötlete Tósoki Gyulától, a darukarbantar­tók csoportvezetőjétől szárma­zott. Bevált. Fölnézve a magasba, szédülés fog el. — Nem féltek ott fent? — kér­dezem. Kálmán Imre válaszol: — Veszélyes volt, nagy figyelem­mel kellett dolgoznunk. Meg­mondom őszintén, féltünk. Nehe­zen tudtunk mozogni a hid­raulikus és láncos emelőkkel, a hidraulikus egyengetővel, a­­ láng­vágóval. A „légtornászok" a munkavé­delmi előírásokat betartották, baleset nem történt. Sőt még arra is figyeltek, ha alattuk busz volt, akkor letakarták farostlemezek­kel, nehogy a hegesztés szikra­­esőjétől megsérüljön a tető. Tóth Jánostól megtudom, hogy szabad szombaton és vasárnap is dolgoztak. Örültek, amikor befe­jezték a pálya javítását. Nehéz, de szép munka volt. Paksi Lajos szerint jó hangulatot keltett az, hogy az üzemvezető, Halmos Mihály és a művezető, Erdélyi János ott volt velük. Szak­szerűen irányítottak, tanácsokat adtak, de­ segítettek is. Szekeres Károly főosztályvezető befejezésül a következőket mondja: — A 1l-es gyáregység minden segítséget megadott a munkákhoz. Csak úgy lehet jó eredményeket elérni, ha a termelőterületek összefognak a tmk-val. A karban­tartók május 10-én kezdték meg a darupálya javítását, másfél hét alatt sikerült befejezniük. A rövid átfutási idő az összefogás eredménye. Együtt dolgoztak a pálya javításán műszakiak és fizikaiak. Joggal lehetnek büszkék munkájukra. Varga József El sem merem mondani, hol tör­tént. (Egyik politikai iskolánk büféjében.) A fiatal, csinos, hosszú szempillájú eladó hölgy a pultnál egy ugyancsak fiatal, csinos, hosszú szem­pillájú nővel beszél­get. Odamegyek, ké­rek. „Egy üveg már­kát, legyen szíves." (Ára három forint) A kiszolgálás nem za­varja az eladót a tár­salgásban. Megtu­dom, miközben vá­rok az italra, hogy már nem sokáig él itt kis hazánkban, kül­földre megy férjhez, a srác nagyon menő, házuk s két kocsijuk lesz... Mindez nem baj (örülök, hogy jó há­zasságot köt? ), de az igen, hogy tíz forint­ból mindössze csak hármat kapok vissza. Nem tetszik. Szóvá teszem. Neki meg ez nem tetszik. Nem lehet minden tökéletes... V. J. Fölhívás A Finommechanikai Vállalat kísérleti üzemének Augusztus 20. aranyéremmel kitüntetett szocialista brigádja a budapesti nagy sportcsarnok építésében társa­dalmi munka fölajánlásával részt kíván venni. A brigád vállalja, hogy az 1978-81 -ig tartandó építkezés időszaká­ban — a beruházó által meghatározott általános előkészítő és szakmunkaköri tevékenységben — személyenként 30 óra társadalmi munkát végez. Az Augusztus 20. Szocia­lista Brigád a társadalmi munkát 1978 május hónapban megkezdi és a vállalásának folyamatosan eleget tesz. A munkálatok fölgyorsítása érdekében fölhívjuk: — a Finommechanikai Vállalat szocialista brigádjait — a vasas üzemek szocialista brigádjait —, valamint — a budapesti üzemek, vállalatok, intézmények szocialista brigádjait, hogy felhívásunkhoz csatlakozva tegyenek felajánlást, ezzel tovább erősítve a szocialista közösség nagy családját, mely erkölcsi, anyagi értéket jelent egész népgazdaságunknak, szocialista társadal­munknak. Zsidai Pál brigádvezető Budapest, 1978 május A kezdeményezést üdvözli és támogatja a Budapesti Pártbizottság, a Fővárosi Tanács, a Szakszervezeti Buda­pesti Tanácsa, a KISZ Budapesti Bizottsága. A föl­híváshoz való csatlakozást a Budapesti Testnevelési és Sporthivatal Terv és Beruházási Osztályára (tel 181—219) Budapest, V. Váci u 62-64 címre kell eljut

Next