Ikarus, 1982 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-18 / 4. szám

A hivatalos „átadás-átvétel" decem­berben történt. A vöröskeresztes alapszer­vezeti titkárok jelenlétében és egyetérté­sével kooptálták gyári titkárnak Bodóky Sándornét. „Egy kis pártmunkát kért Bodókyné. Kapott. A budapesti gyári titkári „székkel" együtt majdnem a „fél gyárat átvette." Rácz Elemérné, a nyugdíjba vonult titkár tizenkilenc alapszervezetben tömörülő, 1100 tagot számláló vörös­­kereszt tag örömét és gondját adta át.­­Pár évvel ezelőtt, amikor ő kezdte, 530 tag volt hét alapszervezetben. Rácznénak a vöröskeresztben elért pályafutását Kiváló Munkáért kitüntetéssel ismerték el az el­múlt év végén.) Velem szemben ülnek most mind a ketten. Ráczné arcáról némi megnyugvást olvasok le. Azt, hogy igyekezett, próbált mindent megtenni. A kitüntetésre nem számított, ezért nagyon örül neki. Bodókyné határozott asszony benyomását kelti. Még azonban mindent föltételes módban mond. Ő is igyekszik — bizony­gatja, de mindig azzal fejezi be mondatait: azokkal együtt, akik nincsenek itt jelen, a csúcsvezetőséggel, az alapszervezetekkel közösen. Nélkülük, egyedül, aligha jutna valamire. Nyolcszáz véradó, — akik már hozzászoktak a tervszerű véradáshoz — a négy készenléti brigád további mozga­tásába — a saját erőkön kívül — a pártalap­­szervezetek tömegszervezetek felelőseit is beleszámítja. Dehát ki is Bodókyné? A szállítmányozási osztály előadója. Mozgalmi gyakorlatát a Volánnal szerezte. Ott vették föl 1965-ben párttagnak. Ott volt KISZ-titkár és pártalapszervezeti tit­kár. Most — érthetően — mégis ezt mondja bemutatkozásként: — Mélyvízbe kerültem. Választások előtt állunk, ez év októberében tartja kong­resszusát a vöröskereszt. Nekünk előtte, itt a gyárban ötéves munkát kell értékelnünk alapszervezetenként, majd a csúcsvezető­ségnek. És természetesen választ is a vörös­­kereszt. Minden testületét újjáválasztja. Először az alapszervezeteket, majd a csúcs­vezetőséget. A határidőnk április. Tervezi Bodókyné, hogy a KISZ-t, a KISZ-korosztályt is megnyerik a vörös­­kereszt ügyének. Arra a közbeszólásra, hogy ez nem lesz könnyű, két ellenérvet mond: felnőtt és elismert szervezetnek szá­mítanak, s ő személy szerint szereti a nehéz dolgokat — természetesen ebben is beleszámítja a mögötte, mellette álló veze­tőséget. Egyik legfőbb támaszának tekinti a pártbizottság tömegszervezeti felelősét, dr. Drégely Tibort. December óta számta­­lan jelét adta, hogy a segítséget nemcsak ígéri. Nos, ha minden oldaláról érzi az ember, hogy nincs egyedül, akkor már arról is beszélhet Bodókyné: idős-párti. Az eleset­teknek, a tehetetleneknek is segíteni szán­dékoznak. Hirtelen egy friss példa jut eszébe. Jött a hír, hogy a gyár egyik idős nyugdíjasának nincs hol tárolnia a tüzelő­jét. Munkahelyéről, a szállítmányozási osz­tályról a Farkas Bertalan Szocialista Brigád fáskamrát épített a magatehetetlen asszonynak. Ilyen „apró célok" megnye­résére is gondol Bodókyné, amikor az öre­geknek nyújtandó segítséget említi. Azért még hozzá­teszi: sajnos nagyon kevés a gondozónő a kerületben... Több kellene. —dunajcsik— A­z Ikarus századot akár nemzetközi századnak is lehetett volna nevezni. A gyárban dolgozott néhány spanyol polgárháborús veterán is, Sanz Miguel, Pacha Augénia, Bibianio Casada, Lopez Juán, Miguel Rajmund, akik Franco elöl menekülve korábban már több országban éltek emigránsokként. A háború után többen a szoci­alizmus felé haladó hazánkban találtak menedéket és munkát is. De még nagyobb számban dolgoztak az Ikarusban görög munkások, akik viszont a görög polgárháborúban vettek részt a második világháború után a görög kommunista párt oldalán. Talidisz Janisz, Tolingász Nicosz, Tolingász Janisz, Jotov Mih­ail, Dimitriádisz Vaszilil, Topolidisz Janisz, Keleszidisz Micosz, Vudurisz Jorgász, Dinkov Szatir. Ezek az idegen országbeli munkások a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy az ellenforradalom kísérlete után belépjenek az akkor alakuló munkás­őrségbe is. Az Ikarus háta mögött az Árpádföld felé eső részén volt egy kisebb használaton kívüli sóderbánya. A parancsnok, Mázi József itt rendelte el az első éleslövészeti gyakorlatot. Hat lőállást lehetett kiképezni a bányában. Délelőtt az 1. század lett a szűk helyen, délután a 2. Az 1. század munkásőrei szakaszonként jöttek ki autóbusszal a lőtérre. Mire az egyik szakasz végzett, kijött a másik, az előbbiek viszont visszamen­tek a munkahelyükre. A 2. század tagjai pedig délre gyűltek össze a zászlóalj sashalmi bázisán és ugyancsak autóbusszal jutottak ki a lőtérre. A zászlóalj megalakulása óta ez volt a legizgalmasabb nap. Mindenki komolyan vette ezt a kispuskás lövészetet is, mert itt derült ki először, ki mire képes a fegyverével, ha valóban használni kellene. Persze nem maradtak el a szokásos fogadkozások, ugratások, sőt fogadások is a találatokról. Nem lenne igaz, ha túlértékelnénk a zászlóalj teljesítmé­nyét. A találati átlag eredmény, amolyan jó közepes lett. Mindkét században akadt 8—10 olyan munkásőr is, akik az öt lövésből egyszer sem találták el a céltáblát. Ezek félrementek célratartást gyakorolni az egyik parancsnokkal, és a végén újra lőttek. Végülis mindenki eltalálta egyszer vagy kétszer a céltáblát. A zöme 3—4 találatot ért el, és körülbelül tizenöten lehettek azok, akiknél valamennyi lövés talált. A legjobb lőeredményt egy akkor hetven év körüli munkásőr, Bíró István érte el. Senki nem akart hinni a szemének. Bíró magas szikár ember volt, elég jó mozgású de a kezét korábban valami betegség érte, és állandóan reszkettek az ujjai. Amikor is remegett a kezében a puska alíg fogta, vagy csőre töltött, de abban a pillanatban, amikor a vállához feszítette a fegyvert és célzott, ujjainak remegése megszűnt és pontosan beletalált a cél közepébe. Ugyanilyen pontosan tudott később a rendes gyalogsági puskával vagy géppisztollyal lőni. — Hát nem szeretnék előtted céltábla lenni öreg! — jegyezte meg egyszer az egyik rajbeli társa Mire az „öreg" elnevette magát, és elárulta a titkát. Egész életében szeretett vadászni és még 70 éves korában is tagja volt egy vadásztársaságnak. Még egy emlék fűződik Bíró nevéhez, ő volt a zászlóalj első halottja, akit munkásőr ruhában temettek el a Farkasréti temetőben. A zászlóalj egy szakasznyi díszkísérettel búcsú­zott el tőle utolsó útján. A legvégén került sor a parancsnokok lövészetére. Mondanom sem kell, hogy az egész 2. század ott szorongott a tüzelőállás mögött és kíváncsian lesték, mit tudnak a parancsnokok. Olykor-olykor egy kis elégedett kajánsággal nyugtázták, hogy némelyik parancsnokra is ráfér egy kis célzó lecke. A szakaszparancsnokok viszont egytől-egyig jól vizsgáztak, de nem maradt sok idejük a diadalra, mert a munkásőrök hamar lehűtötték a kedvüket: Az lenne szép, ha ti sem lőnétek jól, amikor ti tanítottatok bennünket. Azzal zárult a lövészet értékelése, hogy a zászlóaljnak van még mit tanulnia. Az emlékezetes homokbányai kispuskás lövészet után a következő éleslövészetre már a Rákosszentmihály és Sashalom között elterülő sóderbányában került sor. Elég széles és mély volt a sóderbánya — a bányát azóta már feltöltötték és fásították, — ahhoz, hogy rendes gyalogsági puskával, pisztollyal és géppuskával végrehajtsa a zászlóalj az 1-es számú lőgyakorlatot. Itt már sor kerülhetett éles kézigránát dobásra is. A­z események közben felgyorsultak. Hogy honnan és kitől származott az akkor eléggé hivalkodó „műk" — márciusban újra kezdjük — jelszó nem tudta senki sem pontosan. Köze­ledett március 15-e. Az OMP óvatosságból elrendelte az egyhetes készenléti állapotot a munkásőrségnél is. A szakaszok egy hétig 24 órás szolgálat után váltották egymást a zászlóalj bázisán. Az állandó szolgálat alatt a szakasz egy része éjjel-nappal benttartózkodott a bázison. A másik része párosával az utcákat róva teljesített gyalogos járőr szolgá­latot, és ezek szinte az egész kerületet bejárták. De volt egy különleges szolgálatot teljesítő csoport is, akik a XVI. kerületben áthaladó HÉV-en teljesítettek megfigyelő szolgálatot Cinkotától Rákosfalváig. Ezek civil­ben utaztak oda-vissza, a zsebükben pisztollyal és megfelelően ellátva golyóval. Sajnos decemberben és januárban előfordult, hogy ismeretlen tettesek lövést adtak le különböző személyek ablakain, és az is előfor­dult, hogy rálőttek a pest felé robogó HÉV-szerelvényre is. A rendzava­rások megakadályozása a XVI. kerületben,ez volt a munkásőrök dolga a készenléti idő alatt és ezt a feladatát a zászlóalj pontosan végrehajtotta. A legkisebb incidens nélkül zajlott le a március 15-ét magába foglaló hét. A munkásőrség megalakulásával egy időben a rajok és szakaszok összeállítása után létrehozták az ellátó alegységet. Melynek parancs­nokai Nagy Bálint és Karsai István voltak, majd őket váltotta Huták István. A munkájukat segítette a két század szolgálatvezetője, az 1. századból Varga Rókus, a 2. századból Pech Endre. Érdekes módon az ellátó alegység parancsnokainak a beosztása volt az egyetlen olyan beosztás, ahol a legkisebb csere fordult elő az elmúlt 25 év alatt. A kiválasztásnál erre a posztra az a szempont játszik szerepet, hogy ki milyen gazdasági beosztásban dolgozik a civil életben. Karsai és Nagy például hentes húskereskedők voltak. A feladatot megosztották egymás között és jól el is végezték, mert az ellátással soha nem volt baj, ha a zászlóalj például éleslövészetre vagy más gyakorlatra vonult ki. A hideg élelmet, vizet mindig pontosan biztosították a legtávolabbi helyeken szolgálatot teljesítő rajoknak is. Ugyanígy a kivonuláshoz szükséges gépkocsik is mindig ott álltak pontosan, meghatározott időben a kiindulási pontoknál a kivonuláshoz szükséges tehergépkocsikat a válla­latok bocsátották főleg szombaton és vasárnap a munkásőrök rendel­kezésére. Legtöbbször a Húsipari Vállalat adta a kocsikat. Ez elég sok gondot adott az első időben, mert a tehergépkocsik padlózata és oldalai szinte ragadtak a rátapadó faggyútól és zsírtól, mert előzőleg húst szállítottak bennük és már nem volt rá mód, hogy le is mossák. A­zon a bizonyos napon, 1957. március 27-én még csak egy felszerelést kaphatott mindenki És ez volt az első, egyben az egyetlen is, a csukaszürke erős cajgból készült munkás zubbony és nadrág, egy kék hosszúujjú munkásing és egy kék sapka. Ehhez járult a sapkára való ötágú csillag, a vörös szolgálati karszalag, a fehér „munkásőr" felirattal, a piros nyakkendő és a durva, erős bőrből készült csizma. Délelőtt 10 óra tájban kezdtek gyülekezni a szakaszok civilben. Az ellátó rajok mindkét században már előkészítették a törzslapokat. Szakaszonként és név szerint mindenki megkapta a maga felszerelését, amit az aláírásával nyugtázott. Aztán átöltözött. Mivel mindenkinek igyekeztek az ellátók megfelelő méretű ruhát biztosítani, így nem sok gondot okozott a felszerelés, kivéve azoknál, akik esetleg túl kicsire vagy túl nagyra nőttek. Végül is többszöri cserebere után mindenki megtalálta a maga felszerelését. A csizmákkal viszont már több probléma adódott, főleg a 37—38-ast viselő nőknél, akik elég nehezen szokták meg a vastag bőrből készült nehéz csizmákat. Le a kalappal előttük, ahogy férfiasan igyeztek elfelejteni azt, hogy ők is a gyengébb nemhez tartoznak. Például: Muskovics Margit, Cérna József­­né, Reményi Ferencné. Mind a két században akadt jó néhány nő, például Árvai Jánosné és dr. Friedmann Edit, akik 25 éve szolgálnak, még ma is a munkásőrségben, vagy mint Paulányi Józsefné, aki 13 év után, Ökrös Lászlóné és Szőke Józsefné pedig 8-8 év után szerelt le, és mindig vállalták a kiképzéssel, a különböző szolgálatokkal járó nehéz­ségeket. FEKTETIK A SÍNEKET Aljzat betonozás még nincs a törzsgyár­ban épülő alapozóban, ez nehezíti is a vonszoló pályákhoz szükséges sínek fekte­tését. A kedvező munkakörülményekről azonban le kell mondaniuk a létesítmény műhely dolgozóinak, így kívánja az éssze­rűség, a technológiai szerelés sorrendje. Lehet jelentkezni A vitorlázás szép , egészséges Szerte az országban egyre többen síelnek, teniszeznek, vitor­láznak. A nem is olyan régen még úri huncutságnak, néhányak kiváltságának tekintett sportok mind jobban hódítanak. A gyor­sabb terjedés egyetlen akadálya csupán, hogy a feltételek sajnos még nagyon korlátozottak. Kevés a teniszpálya, a síelők is egyelőre a szomszédos országokba kényszerülnek és vitorlázás túlságosan költséges ahhoz, hogy saját felszereléssel hódolhassunk gyönyörű vízisportnak. Pedig nyilvánvaló, hogy mindhárom sportág a legértékesebbek közül való. Sok mozgást, szórakozást, játékot kínálnak azoknak, akik hajlandók egy kevés energiát fektetni a szükséges alapok elsajátításába. Ha valaki csak egyszer megpróbálta bármelyiket tudja. Hasonlíthatatlanul több élményt, kikapcsolódást nyújtanak, mint a négy fal között töltött, a hosszú hétvégék. Az egészségünkről pedig nem is szólva. Éppen ezért öröm, hogy létezik az Ikarus túravitorlás szak­osztály. És nemcsak papíron vagy néhány beavatottnak, hanem mindazok számára rendelkezésre áll, akik kedvet éreznek hozzá. A jelenleg 9 tagú elnökség elnöke dr. Szegő Sándor. A vitorlás hagyományok már sok évre nyúlnak vissza a gyárban. Jónevű versenyzők is hajóztak már Ikarus színekben, mintegy 150-en a gyárban tanulták meg a hajózás alapfogásait, de a leglényegesebb dolog mégis egy évvel ezelőtt túravitorlás szakosztály megalakulá­sával történt. Ez a lépés a nyílt vállalása annak, hogy az Ikarus gyárban nem a versenysportot tekintik a legfontosabbnak, hanem hogy minél több dolgozó megismerhesse a vitorlázás szépségeit. Természetesen a versenyzés lehetősége továbbra is fönnáll. A kívülálló számára úgy tűnhet, hogy a hajókázás semmi másból nem áll, mint hanyattfekve süttetni magunkat a napon, s közben békésen siklani. A dolog azért ha nem is túlzottan bonyolult mégsem ilyen egyszerű. A vitorlázásnak szabályai, nél­külözhetetlen technikai fogásai vannak, amelyek nélkül veszé­lyessé válna ez a békés vizisport. Éppen ezért tanfolyamon oktatják a jelentkezőket. Öt-hat elméleti foglalkozás után a sikeres vizsgázást követi a gyakorlati tudnivalók elsajátítása. Erre már az egyhetes májusi vagy őszi táborozáskor kerül sor a bog­ár lel­lei üdülőben. A tábornak szigorú napirendje van. Zászló­­felvonás, kürtszóra ébredés, táborzárás. Mindez nem szükségtelen ceremónia, hanem annak a ténynek a hangsúlyozása, hogy a vitorlázás csak fegyelmezett körülmények között gyakorolható. Emellett az ifjúkori, úttörőtáborok romantikájának visszacsem­­pészése is sokak számára vonzó. A sikeres gyakorlati vizsga elvégzésével „3" kategóriás jogosítvány tulajdonosaivá válunk. Ez azt jelenti, hogy az általunk vezethető hajó vitorlafelülete nem haladja meg a 25 négyzetmétert. Aki gyorsabb, nagyobb hajóra vágyik az két év elteltével újabb vizsgát tehet, ezúttal az „A" kategória eléréséért. A túraszakosztály tehát létezik, de azért nem minden gond nélkül. Sőt, egyelőre gondból van elég. A leglényegesebb, hogy a boglárlellei üdülő évente csak kétszer, egy-egy hétre vehető igénybe a vitorlások számára. A folyamatos sportélethez ez bizony nem elegendő. Éppen ezért a szakosztály vezetősége azzal a kéréssel fordult a szakszervezethez, hogy az agárdi telepet teljes egészében bocsássa a vízisport szerelmesei rendelkezésére. Ugyanis itt a kajak-kenusok és a horgászok is kitűnő környezetre talál­nának. A Balatonfüreden megnyíló új üdülő pedig lehetővé teszi, hogy dolgozóink modern, kényelmes körülmények között pihen-képünkön­­Farkas Bertalan űrhajós, aki az elmúlt év szep­temberében egy napot töltött a gyári hajósokkal. A Siófok— Kenese—Siófok útvonalon a protokoll nélküli kiránduláson mindenki kiválóan érezte magát. Szó van arról is, hogy Farkas Bertalan a szakosztály tiszteletbeli tagja lesz­­jenek. Modani sem kell, hogy egy ilyen állandó bázis mekkora föllendülést hozna a gyári vízi szakosztályok életében. A szakszer­vezettől a válasz ugyan még nem érkezett meg, de a szakosztály vezetőit máris az foglalkoztatja, hogy miként lehetne több hajó­hoz jutni. Ebből ugyanis egyelőre kevés van. A tervek szerint, ha a vállalat vezetői ehhez hozzájárulnak a szakosztály tagjai társa­dalmi munkában vállalati eszközökkel maguk építenek hajókat. Nem kétséges, hogy nagyon sokan fogadnák örömmel a telep sorsát érintő kedvező döntést. Addig is mi a teendője annak, akit sikerült meggyőznünk arról, hogy vitorlázás nélkül élni sem érdemes? Nos, Benik Zsuzsánál jelentkezzen a 486-os telefonon, vagy személyesen a törzsgyár központi épületének 218-as szobájában. Természetesen tagdíj is van. Gyári dolgozók számára évi 150 forint, kültagoknak pedig 350 forint. -oka.

Next