Ikarus, 1982 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-04 / 5. szám

Kongresszusra készülve­­jár négyszázan A székesfehérvári gyárban a négy Vörös­­kereszt-alapszervezet összesen négyszáz tagot számlál. A múlt évben az egészségvédelmi felada­tok közül kiemelkedtek a különböző egészségügyi előadások és szűrések, ame­lyeket az egészséges életmódra nevelés, valamint a betegségek megelőzése érdeké­ben szerveztek. A gyárban az elsősegély­nyújtó-hálózat jól működik. A képzést, illetve a továbbképzést a szervezet az egészségügyi dolgozókkal közösen végzi. Tavaly a lit-as gyáregységben huszonheten fejezték be eredményesen a tanfolyamot. A Családi Lap terjesztését is fontos fela­datnak tekintik. Az újságból jelenleg 850 példányt adnak el. A múlt évben az önkéntes véradások szervezésére is nagy gondot fordítottak. Négy alkalommal tartottak véradást, amelyeken 628-an összesen 230 liter vért adtak. Elismerés illeti azokat, akik több esetben közvetlenül a kórházi beteg­ágyaknál segítették a rászorulókat. Öt al­kalommal, harmincnégyen vettek részt úgynevezett behívásos véradáson. Az ENSZ 1981-et a Rokkantak Évének nyilvánította. A gyár dolgozói megértve a felhívás jelentőségét, igyekeztek a maguk módján hozzájárulni annak sikeréhez. Ezt bizonyítják a társadalmi munkában el­készült tolókocsik is. A gyár Vöröskereszt szervezete készül az 1982. évi választásokra és az országos kongresszusra. (v. varga) S.O.S. (Fotó: Tomhauser István) Elmennénk a művelődési központba, ha... Ne tessék abbahagyni az olvasást, ha itt mindjárt azt kérdezzük: mit csinál ön a megduplázódott szabad szombatokon, azaz, mihez volna kedve? Tisztában vagyunk vele, hogy kismillió jótanácsot olvastak, hallottak már hozzá. Ide men­jünk, azt nézzük meg, ne vásároljunk szombaton, értelmesen szórakozzunk és így tovább. Való igaz, a könyökünkön jönnek ki a szabad szombatokra vonatkozó ötletek. Mégis bátorkodtunk olyan oldalát is meg­nézni, amit előttünk még nem írtak le. Itt áll a törzsgyárral szemben a művelő­dési központ. Ezt az épületet úgy is emle­getik, hogy a XVI. kerületben a legna­gyobb kulturális központ. Az itt dolgozó és ebben a városrészben élő embereknek tehát mi sem természetesebb, hogy kultu­rális igényeik egy részének „beszerzéséért" ne utazzák át a várost, hanem ugorjanak be érte a művelődési központba. Röpke közvéleménykutatást csináltunk ebben az ügyben. Szabad szombatokon tódulnának-e a művelődési központba? Mi érdekelné az ide látogatókat? Akadt, aki azt válaszolta, hagyjuk békén. Eddig sem járt oda, örül, ha szabad szom­batokon elvégzi azt, amire hétközben úgy­sem volt ideje. Más: jó időben idehoz­hatják neki Lollobrigidát is, akkor ő a kertben, a telken művészkedik. Nem sorolnánk tovább az elutasító véle­ményeket. A megkérdezettek fele azt vála­szolta, hogy télen, kora tavasszal, késő ősszel minden további nélkül elmenne a művelődési központba, ha... Ha mindig nagyon jó filmeket vetítenének. Ha a nagy­teremben „pesti" színházak itt tartanák „tájelőadásaikat". (A helyzetet jól ismerők ehhez hozzátették: a jelenlegi színház­terem erre teljességgel alkalmatlan, előbb át kellene alakítani). Ha igazi irodalmi estékre neves művészeket kérnének föl. Ha olyan műsorokat láthatnának, ami máshol nem látható. Ha délelőttönként vagy délu­tánonként jó mesefilmeket vetítenének, akkor „összepakolnák?" a gyerekeket is... A kívánságlistát letettük a művelődési központ új igazgatójának asztalára, aki nagyon rövid ittléte után nem mondhatta: a legközelebbi szabad szombaton már min­den kérést teljesítenek. De! Oda akarják (szeretnék) szoktatni a környék lakótelepeinek családjait (a gyá­riakat is). Anyukát, apukát, a gyerekekkel együtt. Apukát a most még parlagon lévő kert­helyiségbe hívnák. Előbb persze rendbe tetetnék, ha találnának hozzá segítőket, hogy illő körülmények között fogadják. Hogy ott mit csinálna apuka? Parti meccset játszana, sakkozna, pingpongozna. Anyuka pedig? Bemenne a presszóba, ahol egy-egy áruház fölvonultatná előtte termékeit (nehezen megvásárolható cikkeit), esetleg vásárolna is. Más alkalom­mal valamelyik termelőszövetkezet zöldség-gyümölcs kínálatából válogatna. Legközelebb főzni tanulna. Mindaddig a gyerek, a gyerekek Vuknak és más híres, nevezetes mese alakjaiért izgulnának a pin­cében lévő klubban. Ha már kiírnák, hogy vége, vizuális játékokkal töltenék az időt. Többek szerint eddig is jó filmeket vetí­tettek a művelődési központban. A hagyo­mányt megőrzik. Ha lehet jobbítják. Addig azonban, amíg a színházterembe nem hoz­ható ki színház, nem alkalmas rá, pódium műsoron gondolkodnak. Erre minden to­vábbi nélkül alkalmas a jelenlegi presszó. Persze némi átalakítással, némi csinosí­tással. Lehet, hogy szabad szombatokon föl­függesztjük a mosást, takarítást, és be­ugrünk a művelődési központba? I­­dr.­ Bemutató­ autóbuszok A székesfehérvári gyárat február első napjaiban két, egyiptomi bemutatóra ké­szült autóbusz hagyta el. A 260. 01-es típusú városi, valamint a 256-os típusú luxus távolsági busz — több mint egyhó­napos utazás után —, március elején ér­kezik meg az afrikai országba. A budapesti gyárból ugyancsak két autó­buszt szállítanak Egyiptomba, a 280-as típusú csuklósbusz mellett egy légkon­dicionáló berendezéssel felszerelt távolsági luxusjárművet. Nem a ruha teszi... Régóta érdekel a közmondások eredete, jelentése, azok értelmezése. Ez irányú tu­dásszomjain részben kielégítették Egri János „Lehet egy kérdéssel több" című műsorai. Igaz ugyan, hogy a címben leírt töredéket nem ott hallottam először. Egri Jánostól a képzelettársítás magasszíntű el­méletét lestem el, a közmondás pedig a sporthírek kapcsán jutott eszembe. Évek óta élénk figyelemmel követem sakkozóink színvonalas szereplését, így a sportág legeredményesebb magyar ver­senyzőjének változatos ruhakölteményeit is módomban állt megcsodálni. P. Lajos — elől kissé kopaszodó — a tv képernyőjén évek óta ugyanazon fehér kö­tött pulóverben jelenik meg. Persze csak a fényképe. Igaz, eredményei is elég egy­hangúak. Általában az élmezőnyben végez. —Szántó - Huszonöt éves és két gyerek édesapja. Kisebb fia, a most másfél éves Marszel abban az évben született, amikor az ifjú atyát, Aranyvári Istvánt, a törzsgyár egyedi gyáregységének autószerelőjét kato­nai szolgálatra behívták. — A behívó nem jött váratlanul, hiszen már 23 éves voltam, de jobb lett volna, ha előbb hívnak be. 1­8 évesen az ember job­ban viseli a megpróbáltatásokat. — Milyen megpróbáltatásokra gondol? — Főleg a kiképzés időszakára, amely fizikailag és szellemileg is próbára tett. Utána már jóval könnyebb, és hét hónap elteltével kiváló katona lettem. Szeren­csém is volt. A VII. kerületben lakunk, és itt Pesten katonáskodtam, így ha délután 5-től kaptam kimenőt, nyugodtan haza­mehettem. Amíg más csavargón és köl­tötte a pénzét én a családommal tölt­hettem az időmet. — A szakmáját hasznosította? — Ebben is szerencsésnek mondhatom magam. Két hónapig a metró Arany János utcai állomásán dolgoztam. Amikor az egyik autószerelő elment avatni, a helyére kerültem. Karbantartottuk a honvédségi gépkocsikat. Bár a srác visszajött, mégis a műhelyben maradtam. — Ikarusi munkatársaival tartotta a kap­csolatot? — Sajnos egyszer sem sikerült megláto­gatnom őket. Kéthetente hétvégeken ügye­letes sofőr voltam, az esti kimenők idején pedig itt nem volt műszak. — Amikor munkára jelentkezett, hogyan fogadták? — Szívélyesek voltak. Rögtön kivehettem a Kiváló Katona kitüntetéssel járó hét nap szabadságot. Mondták, menjek csak pi­henni, mert utána mélyvízbe kerülök. A beilleszkedés sem okozott gondot. Né­­hányan elmentek, újak jöttek, egyébként a műhely nem változott­. Az anyagival is nagyjából elégedett vagyok. — Szóba kerül a katonaság? — Idősebb munkatársaim néha mesélnek a katonai élményeikről. Ilyenkor közbe­szólok és természetesen megvitatjuk, ho­gyan volt régen és ma. Amikor a seregben él az ember, minden rossz, de utána az emlékezetben már minden megszépül. Mindenesetre, ha előtte az ember szidja is a munkahelyét, csak visszavágyódik... A 22 éves öreg Kiss Antal is az egyedi dolgozója. A gyárban volt ipari tanuló 1974-től karos­szérialakatos. — 1980 nyarán bevonultam katonának. Senki sem búcsúztatott, nem is hiányzott, akitől akartam, elköszöntem. Most vagyok 22 éves. Mégis azt mondom, hogy már öreg voltam, amikor behívtak. Az lenne jó ha 18-19 évesen elkezdhetnénk a katonás­kodást. Egyrészt mert jobb minél előbb túl lenni rajta, másrészt mert utána nyugodtan hosszú távra tervezhet az ember. Ha a katonaság előtt megnősülnek a srácok, a katonaság csak hátrány, hiszen a hosszú­­hosszú hónapok anyagi kiesését jelenti akkor, amikor már családot kell eltartani. S ha már gyerek is van, nemcsak a férfi, de az apa is hiányzik a háznál. Én nőtlen vagyok, nem is nősülök, mert építkezem a szüleim telkén , a XVII. kerületben. Az alap már kész. Két és fél szobás összkom­fortos családi házat tervezek. — Mi volt a honvédségnél a legne­hezebb? — A szolgálat. Bár így teljesen nem igaz. Nemcsak nehéz volt, de szép is. Egyedül vagy ketten teljesítettünk szolgálatot, ma­gunkra voltunk hagyatkozva, nagy volt a felelősség, de éppen ez jelentette a szép­ségét, az izgalmasságát. Nem vagyok félős, soha sem féltem. — Katonatársaival tartja a kapcsolatot? — Öt-hat sráccal, akik a környéken laknak. Eleinte megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, de mert egyre több a dol­gunk, így reggelente a buszon társalgunk. A fő téma nem a katonaság, de szóba kerül. Főleg azokat emlegetjük, akik közülünk még nem szereltek le. Kevesen voltunk, de jó társaság jött össze. Mivel nagyon egy­másra voltunk utalva, könnyebben alakult ki a barátság. Ha ritkán eszembe jut a katonaság, főleg a jó ugrik be... — Könnyen beilleszkedett a lemezes­üzem közösségébe? — Azzal nem volt baj, csak a munkát szoktam meg nehezen. Hiszen a katonaságnál csak szolgálatot teljesítettem. Igaz, eleinte javítottam teherautókat, így a szakmámnak hasznát vettem. Műhely volt, de kevés szerszám. Itt a gyáregységben az ismerősök sokat kérdezősködtek, amikor megjöttem. Amíg odavoltam, túl nagy vál­tozás nem történt. Van ugyan egy-két új munkatárs, de a legfontosabb, hogy most már megszoktam a munkát is. A centimétert vagdosta Győrik Károly, a busz 1 lemezes­ alkat­­részüzem 24 éves lakatosa szintén novem­bertől dolgozik. — A leszerelés után bejöttem a gyárba és László József üzemvezetőnek szinte az volt az első kérdése, hogy mikor kezdek. Ismerem jól, nem értettem félre a kérdé­sét, tudtam, hogy szükség van a munkám­ra, de azt is gondoltam, hogy egyébként is visszavárnak. Gyermelyről járok ide, na­ponta három órát utazom. Elmehettem volna máshová, de megszoktam a helyet, itt vannak a haverok, a barátaim, tagja vagyok az MHSZ brigádnak, szóval jó a közösség. Egyébként itt lettem 1970-ben ipari tanuló is. Míg odavoltam három-négy srác fölszabadult és ittragadt, egyébként új munkatárs nincs. Új gép nincs. A füst és a zaj sem csökkent. Bevonuláskor 14,50 volt az órabérem, most 18,60. Elégedett va­gyok. — Gondolom nem érte váratlanul a be­hívó... — Számítottam rá, már 18 éves koromtól vártam. Most már mindegy, de jobb lett volna, ha előbb hívnak. A többség hasonló korú volt, de akadt 1961-es születésű is. Nagyon hamar elszaladt a 21 hónap. Csak a kiképzési idő volt kissé nehéz, utána már könnyebben ment minden. A legrosszabb mégis az volt, hogy nem mehettem haza akkor, amikor szerettem volna. Pedig iga­zán nem panaszkodhatom. Általában két­hetente kaptam eltávozást, de volt úgy, hogy hetente. Tudom, hogy utólag könnyű mondani, nem kell megijedni, nincs mitől félni... — A legtöbb katona a leszerelése előtt 150 nappal vágni kezdi a centimétert. Ön is? — Igen, bár nem volt túl jó érzés naponta vagdosni. Az utolsó 100 nap telt el a leglassabban. Állítom, hogy aki nem vágta és nem nézegette, annak gyorsabban telt az idő. (Fotó: Gregority Antal) Székesfehérvár, Balatoni úti lakótelep. A személykocsi mögött ott a szeméttároló, a szemét mégis a puszta földön árválkodik. A szél föl-fölkapja a műanyagfóliát, az apró papírdarabkákat — mintha szégyenkezne —, de a gyűjtőhelyre mégsem tudja elvinni őket. Ez a lakók feladata lenne! Mert mit keres az Ikarus munkásszálló és az egyik épület között a kiszolgált kályha, a terhétől megszabadított kartondoboz, a feneketlen vödör? Talán arra vár, hogy ismét eltakarja a hó. És ha csak decemberben esik újra? V.V.J. A határt védte Benkő Jánost, a fővállalkozási iroda technológusát 21 évesen hívták be a se­regbe, de már kiszolgált katona és a régi helyén gyakorolja az újrakezdést... — Dolgoztam másfél évet és jött a be­hívó. Elkezdtem valamit és máris meg­szakadt. Rossz ez így, s utána nagy a kihagyás. Ha iskola után, 18 évesen rögtön bevinnének, akkor nem kellene újra ta­nulni. Egy ideig eltart a visszailleszkedés. A munka is változott. Többet kell nyújtani és magasabb színvonalon. A szakmámat nem tudtam gyakorolni, de egyébként sokat tanultam. — Megkapta a Határőrség Kiváló Kato­nája és a Kiváló Határőr kitüntetést. Jó katona lehetett... — Amit mondtak, megcsináltam. A min­dennapos szolgálat nem volt könnyű. Nyolc órán át esőben, hóban, szélben állni fizikailag is megerőltető és nagy a felelős­ség, hiszen a határt védtem. De nem volt semmi zűr. Tudom, hogy minden leszerelő azt mondja, nem kell félni, de a bevonuló­­ban mégiscsak lappang egy kis szorongás... Érthető. De néhány hónap múlva biztos, hogy elmúlik. A katonaéletben akad jó és rossz is, de később már csak a szép él­ményekre emlékezünk, azokat emlegetjük. Most, hogy már túl vagyok rajta hosszabb távra tervezhetek. Ilyenkor kezd az ember komolyabban gondolkodni a jövőről. — tarpai a. —

Next