Ikarus, 1982 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-29 / 9. szám

V­alahol a Duna alatt kóborolt ve­lem a metró. Nem emlékszem már, hogy vajon a Kossuth tér felől mentünk Pest felé vagy ellenkező­leg, Buda irányába haladtunk. Csak azt tudom, hogy a kocsiban kevesen vol­tunk, alig néhányan, kint pedig szépen sütött a nap. Tavasz volt, jó volt Ül­tem a zöld műbőr ütésen és olvastam. Nem figyeltem semmire, nem néztem a mögöttünk maradó állomásokat Aztán történt valami. Egy apróság. Valaki, miközben elhaladt előttem a lábamba rúgott Tökéletesen véletlenül. Fölnéz­tem rá kis bosszúsággal, de harag nél­kül. Középkorú férfi volt, tisztessége­sen öltözött, szín józan, talán két gye­rek mindig mosolygó apja. Természe­tesen az idegen férfi is érzékelte a koccanást. Nem állt meg, csak vissza­fordult és így szólt „Nem tudod a patádat magad alá húzni, te barom?" Aztán néhány méterre tőlem leült. Ma­gán kívül volt, ezért folytatta. „Micsoda egy pofátlan alak vagy" — sziszegte felém. Ahogy már mondtam, kint tavasz volt, és valahol a közelben kellemes dolgok vártak rám. Nem vála­szoltam, csak vita, idegesség támadt volna a dologból. Azért keresztül su­hant rajtam valami vad utálat A durva­sága, primitívsége miatt időnk java részét idegenek között töltjük. Utcán, járműveken, szórakozó­helyeken. És a legtöbbünk talán nem is sejti, hogy az a mód, amivel mi érintke­zünk egymással súlyosan beteg. Nap­jaink szinte természetes velejárójának tekintjük a sok durvaságot. Szenve­dünk tőle, de elképzelni sem tudjuk, hogy ez nem mindenütt ennyire magá­tól értetődő. Idegen országokról hallot­tam de magam is tapasztaltam, hogy a hétköznapi brutalizmus nálunk viruló formája másutt jóval ritkább. Egész egyszerűen szólva. Az emberek több­nyire kulturáltabbak, civilizáltabbak. Nem a nehéz bűntényekről beszélek. A gengszterizmusról, a bankrablásokról. Hanem a napi hírekbe sosem kerülő, az életünk olyan sok pillanatát át- meg át­szövő apróbb sérelmekről megalázások­ról. Amerre én jártam egy üzletben az eladó, a pénztáros soha el nem mulasz­taná a köszönést, a gördeszkákon elsu­hanó gyerekek a kisvárosokban min­denkinek „sziát" köszönnek, az autó­buszokon az egymás mellett ülők be­szélgetnek, leszálláskor elbúcsúznak egymástól. Talán nem mind jön szív­ből, biztos, hogy sok bennük a rutin, a formaság, mégis kellemesebb, mint amikor a szitok, a modortalanság az uralkodó viselkedés ideál. Bevallom az első hónapokban zavart a lépten­­nyomon tapasztalható számomra túl­zottnak tűnő jómodor. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki mindig ki­tüntet a mosolyával, az érdeklődésével, a köszönésével. Aztán szinte észrevétle­nül megszoktam, megtanultam és ma­gam is követtem. Már én is visszamoso­lyogtam, ha „szép napot'' kívántak egy üzletben hasonlóképpen válaszoltam. Igazán nem volt nehéz. A minta, amit utánoznom kellett mindig kéznél volt, pontosan úgy tanultam, mint a papagáj. És ugyanilyen módszerrel tanult az a nő is, akit a belvárosi Vörösmarty téren hallottam taxijából kiszállva férfi kollé­gájához szólni. A tér közepén álló szobor belepirult abba, ahogy a hölgy egy korábbi utasát — egyébként eltar­tóját — szidta, gyalázta perceken ke­resztül. Szenvedély nélkül, szakmai rutinnal, mély elhivatottsággal. És még egy példa. Fiatalabb nők elkeseredve panaszolják, hogy milyen mocskos megjegyzéseket kénytelenek rendre eltűrni férfiaktól. Sokszor tökéletesen normális kinézetűektől is. Gyanútlanul mennek az utcán, s egyszercsak rájuk­szakad az ég. Arcul csapja őket egy da­vab, akikből ráadásul egyre több van. Rómában, Prágában és Párizsban is tesznek megjegyzéseket a férfiak. De azok többnyire udvarias bókok, mo­sollyal kísért elismerések, ártatlan, kikerülhető tolakodások. Nem tudok bölcs magyarázattal szol­gálni e gyorsan terjedő jelenség okára. Fogalmam sincs, hogy honnan e sok kalóz, janicsár, útonálló. Csak mély meggyőződéssel jelenthetem. A közön­ségesség, az alpáriság teljes jogú állam­polgárrá vált minálunk. —bruck— • • Többet tudnak, de a Szakma Kiváló Tanulója országos verseny színhelye volt április 7-én a fehérvári gyár IV-es telepre, ahol gyakorlati vizsgák zajlottak. A tizenkilenc megyéből és Budapestről érkezett karosszérialakatos szakma leg­jobbjait, valamint a versenybizottságot reggel fél hétkor Balla Károly gyárigazgató és Varga Ferenc pártbizottsági titkár köszöntötte. Azután megkezdődött az izgalmas, sok ügyességet, szakmai tudást igénylő verseny. A huszonhét versenyző egyforma gyakorlati feladatot kapott: Moszkvics pótkeréktartót kellett acéllemezből kialakítaniuk, s erre hat órát kaptak. Székesfehérvári gyárunkat és Fejér megyét Varjú István III. éves tanuló képviselte, aki már két ízben nyerte el a vállalat kiváló tanulója címet. A versenyzők különböző módon kezdtek hozzá a feladat végrehajtásához. Volt, aki pontosan, alaposan megmunkálta a lemezt, meghajlította az ívet, s csak utána kezdett hozzá az összehegesztéshez. Volt, aki sietett és a hegesztés után kalapálgatta meg. Ki hogyan szokta meg, kit hogyan tanított a­­ „mestere". A mintadarab előttük volt: ilyennek kell lennie! Szótlanul dolgoztak, időnként elmerültek a rajz, majd a munkadarab nézegetésében. A munkaközi szünetben rövid beszélgetésre is jutott idő a zsűrivel. Daubner Gyula, az Országos Pedagógiai Intézet főelőadója, a zsűri elnöke elmondta, hogy örvendetesen javul e szakmában is a színvonal. Míg korábban 5—6 kiugró szaktudású tanuló volt, most 10—12 is akad, s ez megközelíti a versenyben részt vevők 60—70%-át. A szakmunkás­­képző iskolák is körültekintően, jól választják ki, készítik elő a tanulókat. Ma is gond azonban, hogy a műszaki rajz­készítés és a rajzolvasási készség hiányos, és pontatlanok a számítások. A verseny gyakorlati feladatáról szólva a zsűri elnöke megemlítette, hogy nehéznek mondható, de egy ifjú szakmunkás szintjének megfelelő. „Célunk, minél több fiatalt a termelésbe küldeni" — mondotta. Minden olyan tanuló, aki gyakorlatból és elméletből jeles eredményt ért el az országos versenyen — függetlenül a helyezéstől — szóbeli vizsgát tehetett és szakmunkásbizonyítványt kapott. Csordás Lajos, a vizsgabizottság egyik tagja (AUTOSZÖV, Bp.) már másodszor volt Fehérváron e szakmában rendezett országos versenyen. „Szakmunkástanulóink többsége nem tud számolni. Még a versenyzők között is találkoztunk bizonytalankodókkal. A színvonal az évekkel ezelőttihez viszonyítva magasabb". Elmondta még, hogy a tanulóidő alatt a tanulók korszerűbb eszközökkel dolgoznak, mint amilyenekkel kikerülve, a termelésben találkoznak. Ez is az egyik oka, hogy szakmunkásvizsga után „elszipkázzák őket" a jólmenő, jól fölszerelt vállalatok. A verseny szünetében Fehérváry Gyula oktatási osztályvezető beszélgetett a zsűri, a vizsgabizottság tagjaival. Elmondta, hogy a fehérvári gyárunkban az ipari tanulók 75—80%-a itt marad. Budapesten, az első évtől Fehérváron csak a harmadik évtől kötnek társadalmi szerződést. Gyárunkban tanulók három munkahelyet jelölhetnek meg, hogy hova kívánnak menni dolgozni. Általában a második helyre mindig sikerül bekerülni a fiataloknak. Kollektív szerződés szabályozza bérezésüket, befolyásolja a szakmunkás­bizonyítvány rendűsége. (átlag: 12,5 Ft/óra) Pénteken reggel eredményhirdetésre gyülekeztek a versenyzők a 320. sz. Szakmunkásképző Intézetben. Karosszérialakatos szakmában első helyezett: Gerse Csaba, a kiskunfélegyházi 608. sz. Szakmunkásképző Intézet tanulója. Varjú István Fejér megye versenyzője a negyedik helyen végzett, s így nyolc, szintén jeles eredményt elért társával együtt a szóbeli vizsga után kézhez vehette a szakmunkás bizonyítványt Nagy öröm volt ez számukra, hiszen két hónappal hamarabb mint társaik, s aki akár — rövid pihenő után — már munkába is állhat. Kovács Edit (Fotó: Nádly) A TÖRZSGÁRDA TAGJA Gombás István, a fehérvári gyár szerelő lakatosa a napokban vette át 25 éves törzsgárdajutalmát. 1957 óta az Ikarus dolgozója. Öt éve munkásőr, párt­­csoport-bizalmi. Gazdasági és társadalmi munkája elismeréseként ez év júliusában szovjetunióbeli jutalomutazáson részt. (Fotó: Nádly) Csak az kapja, aki közel van a tűzhöz?! Kedvezmény, juttatás az, ha a vállalat eladja a hulladékanyagokat a dolgozóknak. Szinte filléreket kér érte. Azoknak, akik rendszeres vevők, aligha kell ezt magya­rázni. Maradjunk annyiban: egyre több pénzt takaríthat meg az, aki hozzájuthat hulladékhoz. Csak az a baj, hogy egy-két hulladék­­fajtától eltekintve rendezetlen az úgyneve­zett hasznavehetetlen anyagok össze­gyűjtése. Már-már csak az kap belőle, aki ott van a keletkezésénél, magyarul: közel van a tűzhöz. Két dolog tekinthető ren­dezettnek. Az egyik: ahol a hulladék képződik, vannak felelősök, eldöntik, hogy az már tényleg hasznavehetetlen a gyártás­ban, s kiállítják róla a „bizonyítványt" is. Ezután szállítható a hulladék-elárusító telepre. A másik: az első osztályú farost hulladékról a szakszervezet határoz. (Személy szerint az oszk­k.) A hasznos fahulladékot gyűjtik. Először azonban Herczeg Ferencet, a törzsgyár gondnokságának vezetőjét fag­gattuk a hulladékgyűjtés módjáról, eladá­sának körülményeiről.­­ Jelenleg a hulladékanyagok 90 százalékát névre szólóan szállítják ki az elárusító telepre. Miért? — Azért — válaszolta Herczeg Ferenc —, mert a farost és hasznosfa kivételével ren­dezetlen a gyűjtés. A gyáregységek ezt azzal magyarázzák, hogy nincs hozzá ember, aki egyik oldalra a használható anyagot tenné, a másikra meg a gyártásban hasznavehetetlent, így aztán a jó is, meg a rossz is megy a vastelepre. Amikor pedig elkezdődik az eladási idény, a vásárlók többsége gyűjtöget magának. Ott a hely­színen, vagy elmegy a vastelepre. Gyakor­latilag ez azt jelenti, hogy csak az jut hozzá, aki munkaruhát hord. Akinek ez nincs, fogalma sincs róla, mi, hol található, kimarad a kedvezményből. — Ha rendezett volna a hasznos és a használhatatlan anyagok tárolása, mit jelentene? — Azt, hogy jobban járna a vállalat és a dolgozók is. Kevésbé volna az elosztás igazságtalan. Jelenleg az összes anyaghulla­dék, a jó és a rossz, együtt megy a vas­telepre, fillérekért szabadul meg tőle a vállalat. Csakhogy ezután azok, akik meg­veszik, szétválogatják és drága pénzért árusítják a Ferroglobus-nál és más helye­ken. Egy-két példát mondanék. Az a csomagolóanyag, amiben Dunaújvárosból a lemez a sajtolóba érkezik, tökéletesen használható. Egy baja van: rozsdás a csomagoló lemez, nem méretes. Autó­buszra „ráhúzni" tilos. Nagy méreténél fogva azonban kitűnően alkalmas sufni­tetőnek. Nem tudjuk elérni, hogy a saj­tólóban ezt is külön kezeljék. Nincs ember — ez a válasz. A hasznos fát, ami a lemez alatt van, gyűjtik és elzárják. Képződik még hulladéklemez az egyediben, csövek és fahulladékok, ládák, üvegek több gyár­egységben is. Az épületanyagok főleg az üzemfenntartásról kerülnek ki. A rossz konténerek, hordók a raktárfőnökségről. — Mi az, amit végül is a hulladék­telepen eladásra kínálnak? — Néhány vas- és műanyag hordó, kevés üveg, ami központi selejtezésből szárma­zik. Ami ezen kívül kapható, névre szólóan szállítják ki. — Bár ezek után bosszantó megkér­dezni: mibe kerülnek azok az anya­gok, amelyekhez a szerencsésebbek hozzájutnak? — A vaslemez kilója 1,50 forint, az idom­vasaké 2 forint. Egy 200 literes nyitott vashordó ára 30 forint, a zárt hordó 60. A 30 literes műanyag kanna 30, a hat­szögletű 20 literes 20 forint. A másod­­osztályú farostlemez mázsája 100 forint, az elsőosztályú 1­50. Arról azonban, hogy elsőosztályú farostlemezt és hasznos hul­ladékfát ki kaphat, a szakszervezet határoz. Dorogi Mihály, a busz II gyáregység tiszb-titkára, e két hulladék intézője, egy kis bevezetővel tér rá az elosztás módjára.­­ Pár évvel ezelőtt úgy ment a hasznos fahulladék odaítélése, hogy főleg a sajtoló dolgozói jutottak hozzá a szafnikhoz és pallókhoz. Mérgelődtek, háborogtak az emberek. Jogosan. Le is állították. (A hasznos fahulladék mázsája különben 30 forint.) Most elvileg az egész törzsgyár kaphat belőle. Gyakorlatilag azonban nagyon kevesen. Hisz kevés hasznos fahul­ladék, — szafni, palló — képződik. Ezért most már évente egy dolgozó két mázsát kaphat belőle. Nekem a következő a szerepem az elosztásban. Jön a dolgozó, hogy fát szeretne venni. Adok egy kiutalást, ezzel elmennek a sajtolóba, ott az érkezés sorrendjében besorolják őket. Sokáig kell sorban állni érte. Minimum egy évig két mázsa fára. Biztos vagyok benne, hogy 60—70 igénylés van jelenleg is a sajtóidban. Az olyan fahulladékhoz, amit a dolgozó gyűjt össze a gyár területén, az oszk-k adnak utalványt. Ennek mázsája is 30 forint. Négy mázsa igényelhető belőle évente. — Hogyan történik az elsőosztályú farostlemez elosztása? — Először is azt írom be erre a táblázatra — megmutatta Dorogi Mihály —, hogy hány mázsa első osztályú farostlemez osztható szét a szabászat jelzése alapján. Tessék, 78 óta követhető: ennyi állt ren­delkezésre, létszámarányosan mennyit kapott belőle a kilenc üszb, az egy főbizalmi terület és a nyugdíjasok. A további bontás már az üszb-k dolga. Ők döntik el, ki érdemli meg, ki szorul rá a legjobban. Hozzá kell tenni, hogy az elosz­tásban nincs könnyű dolguk. Tavaly 150 mázsa farostlemez szétosztásával kezdhet­ték a szezont, idén 22 mázsával. Az igénylő rengeteg. Nem is csoda. Amíg itt 5 forintba kerül háromnegyed négyzetméter farost, a barkácsboltban 100 forint négy­zetmétere. Hallani is olyan eseteket, hogy dolgozóink kereskednek vele. Csúnya dolog ez. Aki pedig nagyon is rászorul, éppen az ilyen dolgok miatt, talán soha nem jut hozzá. — Mit tehetnek az üszl­k? — Igyekeznek jól megfontolni, kinek is adják a farostlemezt, több helyütt vezetik, ki mikor kapott. Az a jó, ha vezetik, így látják, kinek mikor adtak. Évente egy dolgozó csak egy mázsa farostlemezt kap­hat, az kettőt, akinek érvényes építési engedélye van. — Tavaly miért volt több farostlemez eladásra, mint az idén? — Azért, mert több 260-as típusú autó­busz készült. Ebből származik a legtöbb hulladék. A 280-asból lényegesen kevesebb. A 250-esből semmi. Idén a 260-asból mindössze 272 autóbusz készül. Arra sem lehet számítani, hogy ha lefut a 250-es, akkor sokkal több hulladék farost lesz.­­ Azt mondják, hogy a szafnik, pal­lók juttatásának besorolása a sajtójé­ban Albert Lajos dolga. Igaz ez? Albert Lajos pillanatokon belül kijön a sodrából. Tán még föl is ugrana ültő helyé­ből, ha nem fájna kegyetlenül a lába. — Hogy kerülök én ebbe bele? Hogy? Nem jól tudják. Az igénylő papírokat ez év március 28-án vettem át a volt üzem­vezetőtől, Keszthelyi Oszkártól. Kulcsa csak két embernek volt ahhoz a helyiség­hez, ahol a szafnikat, pallókat gyűjtik. Molnár Antal művezetőnek azért, hogy odaszállíttassa, csak ennyi volt benne a szerepe, a többit Keszthelyi Oszkár üzem­vezető intézte. Ő volt a facsászár. Ő írta alá elsőként az igényléseket, én másodjára, hogy kiszállítható. De minden esetben ő döntött róla. Egyszemélyben. — Hány igénylést kapott örökségül? — Hatvanegyet. — Melyik a legrégebbi igénylés és a legfrissebb? — A legrégebbi 1980 október nyolcadiki, a legfrissebb 1982. március 18-i. — És van fa? — Nincs. — Most mit csinál? — Kivétel nélkül valamennyi igénylést visszaadom az üszk-knek. Sorolják be ugyanúgy, mint a farost igényléseket — létszámarányosan. Mondják meg ők, ki érdemli, ki nem a hasznos fát. A jövőben csak annak írom alá az igénylését, illetve a szállítólevelét, akinek az illetékes tiszk odaítélte azt a pallót. Azóta persze már megnéztem a pallókat, április derekán 42 palló volt raktáron. A többi fahulladékot nem gyűjtjük, mert nincs rá ember. Az viszi, aki összeszedi. Mi ennek örülünk is, mert tűzveszélyes. — Egy dolgozó hány pallót kaphat? — Évente két mázsát, azaz 27 darabot. Bízunk benne, hogy ez a módszer, amit most vezetünk be, sokkal igazságosabb lesz, mint az eddigi volt. —dunajcsik Ilona—

Next