Új Impulzus, 1987 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1987-09-19 / 19. szám
A legrövidebb periódusú üstökös Az Encke-kométa Már tizenegy esztendeje nem láttunk (a mi földrajzi szélességünkön) „tisztességes", azaz szép fényes, hosszú csóváló üstököst. A Halley például csalódást okozott 1985— 86-ban — holott a leghíresebbnek tartják. A nem kevésbé nevezetes Encke-üstökös mostanában járt felénk. Csakhogy a kedvezőtlen észlelési pozíciók, a kométa gyenge, már „fáradó" fénye, továbbá az időjárási viszontagságok együttes hatása az Énekéből sem engedett sokat látni... A halvány, csóva nélküli kis ködfoltocskát először a híres francia üstökösvadász, P. F. A. Méchain látta meg 1786. január 17-én; később, 1795. november 7-én Caroline Herschel észlelte (William Herschel húga), majd 1805. október 19-én Jean-Louis Pons, a marseillei csillagda segédobszervátora (1761—1831) fedezte fel „véglegesen”. Ezután következett Johann Franz Éneke, a kiváló német csillagász és matematikus (1791— 1865), aki nevezetes pályaszámítást végzett az üstökös pozícióadataiból, amelynek alapján 1819. november 26- án Pons az adott helyen újból megtalálta az üstököst. Hogy a sok észlelő közül éppen Énekéről nevezték el ezt a kométát, annak magyarázata: a német csillagász zseniális módon végül is nem parabola pályát „számolt” a kométára, hanem zárt, ellipszis pályát illesztett közelítő görbeként a már korábban megadott pozíciókhoz. Ez Éneke érdeme, de mégsem ettől híres ez az üstökös. Milyenek is a Naprendszer e különös vándorai? A legbonyolultabb vákuumtechnikai eljárásokkal sem tudunk olyan üres teret produkálni, mint amilyen például egy üstökös hosszú, fényes gázcsóvája. Viszont, ha meggondoljuk, hogy a néha több tízmillió (esetenként 100 millió) kilométer hosszú csóva sok száz millió köbkilométernyi teret tölt be, akkor úgy érezzük, hogy „komoly” anyagmennyiséget észlelünk —, holott a csóván átvilágítanak a háttércsillagok. A lényegében légüres térben — esetünkben a bolygóközi térben — mozgó testeknek, amelyek engedelmeskednek az általános tömegvonzás törvényeinek, teljesen „mindegy”, hogy mekkora a tömegük, kiterjedésük. Az üstökös szilárd magja körül képződött gáz- és porfelhő ezért nagyjából gömbszimmetrikus alakban övezné a magot és úgy keringene vele együtt a Nap körül. Csakhogy a Nap fénye, illetve sugárzása egyszerűen elfújja a mag körül kialakult porfelhőt és csóvát alakít belőle — ez a porcsóva. A gázcsóva fejlődésében, irányában, hosszúságában még a sugárnyomásnál is nagyobb szerepet játszik a napszél — a Napból szünet nélkül áramló, elektromosan töltött részecskék óriási sokasága. A porcsóva általában lemarad a pályamenti mozgás következtében, és így néha előfordul, hogy két csóvát is lehet észlelni. Az egyenes (vagy majdnem egyenes) gázcsóvát, és a kissé szétterült, elhajlott porcsóvát. Amikor az üstökösmag a kisbolygók övezetéhez, vagyis a Jupiter és a Mars bolygó pályái közötti térséghez érkezik, működni kezd a Nap erőteljesebb ultraibolya sugárzása, és a magba fagyott gáz- és portömegek (a mag voltaképpen jég és szilárd anyagok keveréke) párologni kezdenek a mag felszínének repedéseiből, belső rétegeiből. Csakúgy, mint a fagyott vízjég, amelyet a sugárzás alkotó elemeire bontott. Ily módon megjelenik a kóma (haj), amely a maggal együtt képezi az üstökös fejét. Ilyenkor távcsőben csak halvány, elmosódott ködpamacsnak látszik a kométa. Később, a viszonylagos napközelben alakult ki aztán a jellegzetes csóva . . . Ilyen tehát az üstökös. De nem feledkezhetünk meg igen érdekes tulajdonságáról, a mozgásáról sem. Kepler törvénye értelmében minden égitest ellipszis alakú pályán kering a Nap körül. Persze ezek az ellipszisek — mondjuk a Föld esetében — csak igen kis mértékben térnek el a körtől. Az eltérés nagyságát az úgynevezett excentrumosság adja meg, amely a körnél zérus; az ellipszisnél zérus és egy között van; ha eléri az egyet akkor parabola, azon felül pedig hiperbola. Gondolhatjuk, hogy a Naprendszerben zárt elliptikus pályán keringő üstökösök excentrumossága meglehetősen nagy. A Halley-é például 0,967, ami egyben magyarázatot ad hosszú, 76 éves keringési idejére. Léteznek azonban ennél rövidebb és sokkal rövidebb, valamint hosszabb és sokkal hosszabb keringésidejű, azaz visszatérő, másként periodikus üstökösök. A leghosszabb keringési idejű periodikus üstökösnek a Herschel—Rigolettet ismerjük, kb. 156 év időtartammal. Az olvasó bizonyára már gyanítja, hogy az Encke-üstökös nevezetességét nem hosszú periódusa, hanem ellenkezőleg, rövid keringésideje jelenti. Valóban, az Éneke az eddig ismert legrövidebb periódusú üstökös; a Napot mindössze 3,3 évenként kerüli meg! Felfedezése óta mintegy 52 visszatérését sikerült megfigyelni, a mostanit is csak kedvező észlelési helyen lévő csillagdákból lehetett jól követni. Már csak azért is, mert az Éneke — a sűrű előfordulások, valamint napközelségek miatt — rohamosan fogy, azaz veszít tömegéből. Érdekes, hogy a leggondosabb pályaszámítási eljárások sem vezettek teljesen kielégítő eredményre, ami az Éneke mozgását illeti. Ugyanis kométánk keringésideje (több ok miatt) nem állandó, hanem igen lassan csökken. Régebben minden periódusban 2,5 órával hamarabb érkezett perihéliumba (napközelségi pontjához); jelenleg a csökkenés üteme periódusról periódusra néhány perc csupán. Vagyis az üstökös kissé „siet”! Ez a parányi sietés most is mutatkozott, amikor a perihéliumához érkezett. Ez év július 17-én történt a napközelségi ponton való átmenet, 0,33 Csillagászati Egység távolságban, azaz 49,36 millió kilométerre a Naptól. (1 CSE - 149,6 millió km / Nap—Föld átlagtávolság.) Ezen a napon a Földtől 1,28 CSE-re, 191,5 millió kilométerre volt a kométa. Több mint másfél esztendő múlva éri el majd a hóliumát, vagyis naptávolpontját, 4,09 CSE, 612 millió kilométer távolságban, még jócskán belül a Jupiter bolygó pályáján. JANKOVSZKY JÁNOS ŰRKUTATÁS