Delta-Impulzus, 1989 (5. évfolyam, 1-13. szám)
1989-03-11 / 5. szám
Következik a Neptunusz A nagy utazás Ez az esztendő is a csillagászat és az űrkutatás nagy éve. Miközben a Phobos-program eredményeit várjuk, már augusztusra gondolunk. Akkor érkezik a nagy utazás utolsó állomásához a Voyager-2 (Utazó-2) amerikai űrszonda. A Neptunusz bolygó mellett elrepülve elhagyja a Naprendszert. A legkülső bolygó, a Plútó nem szerepel programjában. Huszonhárom évvel ezelőtt született meg az eszme annak felismerése nyomán, hogy körülbelül 168 évenként alkalom nyílhat a nagy utazásra. Vagyis amikor ember alkotta szerkezet több külső bolygót optimálisan rövid úton és idő alatt közelíthet meg. Ez a lehetőség a bolygók időközönkénti speciális együttállásából adódik. El is érkezett ily módon a pillanat: 1977. augusztus 20-án Cap Canaveral támaszpontról egy Titan-III-D-Centaur rakéta segítségével elindult a Voyager-2. Tekintsük először röviden át az eredményeit, amelyek úgyszólván forradalmasították a bolygókutatást. Most csak utalni tudunk arra, hogy az amerikai Voyagerprogramot a Pioneer-program előzte meg; továbbá, hogy az első, a Voyager-1 szonda a Jupiter és a Szaturnusz vizsgálata után már kilendült a bolygók pályasíkjából, így a Voyager-2-re hárult a nagy utazás maradéktalan teljesítése, vagyis az összes külső bolygó részletes felderítése. A nagyobb teljesítőképességű Voyager-2 ötvenszer jobb képeket küldött például a Jupiterről, mint a Pioneer szondák, kameráinak felbontóképessége pedig duplája a Voyager-1 optikai berendezéseinek. Döbbenetesen részletes felvételeket sugárzott a Földre a Jupiter hatalmas felhőrendszeréről, vékony, keskeny gyűrűjéről, legújabb törmelékholdjairól, és nem utolsósorban a négy nagy, úgynevezett Galilei-holdról, az Ióról, az Európáról, a Ganymedesről és a Callistóról. A meglepetések sorozatát, a felfedezések „áradatát” zúdította a szonda a földi rádióteleszkóp-hálózat antennáira. Ahogyan folytatódott a nagy utazás, úgy fokozódtak a felfedezői izgalmak. Már földi távcsöves megfigyelésekkel sikerült (korábban) kimutatni, hogy a következő óriásbolygó, az Uránusz is rendelkezik gyűrűkkel. A Voyager-2 felvéte : ■ ' '■'.CUig- bin - mindenekelőtt - további tíz kisebb törmelékholdat találtak, a már ismert öt nagyobb holdon kívül. Amikor aztán közelebb ért a szonda az Uránuszhoz és lefényképezte a legkülső Epszilon jelű gyűrűt, kiderült, hogy a mindössze 100 kilométer széles gyűrűcske is több sávból tevődik össze. Ezután következtek a nagy holdak (Miranda, Ariel, Umbriel, Titania, Oberon) felszíni alakzatai, megint csak lélegzetelállító részletességgel. Majd amikor a Voyager-2 maximális közelségbe, 81 600 kilométerre került az Uránuszhoz, a felvételeken e bolygó légkörében, azaz gázburkában szintén kirajzolódtak a felhősávok. Következett ezután a 10. és 11. újonnan felfedezett gyűrűcske, utóbbi csupán 11 100 kilométer „magasságban” keringve a bolygó felhőzete felett. Az Uránuszt elhagyva pályakorrekciókat hajtottak végre a Voyager-2 hajtóművein, majd a szonda műszereit „pihenni küldték”, hogy több mint három esztendő elteltével - 1989 augusztusában, amikor a Neptunuszhoz érkezik - ismét adatokat sugározhassanak a Földre. Vajon mit várhatunk újat és rendkívülit ettől, a sorrendben nyolcadik nagybolygótól? Néhány szót a Neptunuszról. Csaknem ötmilliárd kilométer távolságban kering a Nap körül, 165 év alatt. Átmérője 49 500 kilométer és felszíni hőmérséklete mínusz 220 Celsiusfok. Két nagy holdját ismerjük, a Tritont 3500 kilométer átmérővel, és a Nereidát 400 kilométer átmérővel. Ami a legérdekfeszítőbb várakozást kelti a Neptunusszal kapcsolatban: minden bizonnyal rendelkezik gyűrűkkel, akárcsak a többi nagybolygó - bár e gyűrűk mintha kissé eltérnének a többitől. Lapunk 1987. december 28-i számában már foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, így most csak összefoglaljuk, hogy mit is „láthat” majd a Voyager-2. Egyszerű lenne a dolog, ha (az eddigi klasszikus módszerek szerinti) a Neptunusszal kapcsolatos okkultációs, vagyis csillagfedési vizsgálatok szabályos fényességingadozást mutattak volna az átvonulás ideje alatt - ami egy gyűrű létezését igazolná. Ez esetben a bolygó körül lebegő gyűrű legalább kétszer eltakarta volna a fedett csillagot, tehát annak fényében kétszeres ingadozást észlelhetnénk. Meg is figyeltek ilyen fényességingadozásokat - de csak a bolygó, azaz a feltételezett gyűrű egyik oldalán! Ebből az következne, hogy „féloldalas” gyűrűvel rendelkezik a Neptunusz, ez viszont képtelenség. Végül is megoldódott a probléma. A további beható okkultációs mérések kimutatták, hogy a Neptunusz körül egy úgynevezett töredékgyűrű keringhet (szakadásokkal, hézagokkal) oly módon, hogy a teljes körívnek csak körülbelül 10 százalékát foglalja el! Az adatok, mérések egybevetése után e furcsa gyűrű szélességére csak 8-15 kilométer adódott, a bolygótól való távolságára pedig 63-69 ezer kilométer. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a mérések a Földről, tehát hozzávetőleg 5 milliárd kilométer távolságból történtek. Az esetleges mérési hibák, eddig ismeretlen tényezők esetleg nem pontos képet adtak a Neptunusz gyűrűjéről. Hogy valójában milyen is ez a gyűrű, azt majd a nyár végére megtudjuk. Természetesen csak akkor, ha a Voyager-2 műszereit nem érte károsodás a hosszú szünet alatt. JANKOVSZKY JÁNOS Az Uránusz nevezetes Epszilon-gyűrűje A nagy utazás állomásai: 1979 júliusa -Jupiter; 1981 augusztusa - Szaturnusz; 1986 januárja - Uránusz; 1989 augusztusa - Neptunusz. (A Nap, a Föld, a bolygópályák és a találkozási pontok nem méretarányosak.) Delta DD DiQQQnd