Ipargazdaság, 1985 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1985-06-01 / 6. szám
Dr. László Ferenc: A hatékony környezetvédelem eszközei (Mezőgazdasági Könyvkiadó, 1984) Az élet felgyorsuló folyamatában a csupán állampolgári szemmel néző embernek is szembetűnnek a —hétköznapjaink által szolgáltatott— környezetünket pusztító jelenségek, amelyek bántják emberi, állampolgári önérzetünket. Ki ne látná ismétlődően az építkezések földegyengető tevékenysége nyomán a kiépített utakra a kerekekről és a platóról leszóródó föld és sitt—tömegkilométerre is terjedő—sárból és sittből kiépített—„nyomvonalát, az oltott meszet, hulladék papírt szállító teherautó aszfalt-terítéseit; a dűlőutakról kigördülő járműveknek a műutakra terített sártömegét; a vasúti pályatestek töltését szegélyező folyamatos sittmezőt; az erdők és tavak mentén a kirándulók, kempingezők által hátrahagyott gusztustalan nyomokat; a gyárudvarok, építkezési színhelyek elviselhetetlen rendetlenségét; azt a kirándulót, aki kéjelegve mossa autóját a folyóban, vagy önti bokor alá a fáradt olajat hátrahagyva az üres olajos dobozokat; azt a tavaszi, vagy nyári rendcsinálót, aki a száraz avart, tarlót meggyújtva pusztítja az erdőt, utak, parkok élő fáit, bokrait; azt an repülőgépes gyomírtózót, akinek nyomán kis erdei ligetek, utakat szegélyező évtizedes fák lombtalanul meredeznek az égnek; azt a karácsonyi ünnepet előkészítőt, aki az erdő legszebben növekvő fenyőfáját fejezi le, hogy odahaza—rövid lejáratú—gyönyörűségét lelje; az útmenti gyümölcsfákat „fűrésszel”, „töréssel” szüretelőket; cementgyárak, kőmalmok és erőművek házakra, növényzetekre terített szürke porát; az élővizekbe derítetlenül befolyó szennyvizet, stb., stb. És mennyi az a szennyező anyag, amely pusztítja a természetet, amelyet az egyszerű állampolgár nem lát, mert a természetes „látómezején” kívül esnek, de. A szerző tudományos igénységgel, mindemellett üde stílusban sorakoztat fel tudóst, vezetőt, szakembert, állampolgárt a környezetünk megvédésére. A környezetromlás sebességét —170 millió év 4 év földtörténete alapján H. Liedentopf modell évelmélete alapján—úgy ítéli meg, hogy már csak néhány másodperce van az emberiségnek, hogy ne következzen be katasztrófa. Úgy látja hogy a tudományos technikai forradalom elért színvonala alapján—amennyiben ehhez a helyes társadalmi közgondolkodás szemléletváltás is párosul, elhárítható a veszély. A könyv írója kiváló helyzetfeltárással vizsgálja meg veszélybe került értékeinket, a talajt, a vizet, a levegőt, bemutatja a települések környezeti ártalmait, a veszélybe került növény- és állatvilág helyzetét. Nemcsak diagnózist ad, hanem a betegség megszüntetésére megfelelő módszereket, eszközöket, tehát terápiát is ajánl. A négy fejezetre osztható munkában az első és második fejezet a „szemléletváltás szükségességével” és „gazdasági fejlődésünk és a környezet minőségének ellentmondásos viszonyaival” foglalkozik. Véget kell vetni az erőforrások pazarló felhasználásának, annak a magatartásnak, amely korlátlannak tekinti természeti értékeinket. A természet most visszaköveteli, mégpedig kamatostul azt az adósságot, amit az ember a felfokozott termelésből elvett tőle ingyen, írja a szerző. A harmadik fejezet tudományos igényességgel következetes szakírói törekvésekkel elemzi azokat a veszélyforrásokat, amelyek a talaj, a víz, a levgő, a növény- és állatvilág, a települések és az ember életét veszélyeztetik. Megállapítja: egyes értékeinket jellemző összetevőket, ebben keletkező károsodásokat. E fejezet monografikus feldolgozottsága és fogalmi rendszerezettsége miatt szakemberek számára is értékes forrásmunkául is szolgál. A régi tudományos megállapítások összegezése, meglévő ismeretek felújítása és mindazok kiegészítése új ismeretekkel adja a fejezet értékét. Különösen ajánlható gazdasági vezetőknek a negyedik fejezet: „A káros hatások megelőzésének és orvoslásának eszközei és módszerei”. Ez a helyes szemléletkialakítást helyezi előtérbe. A környezetszennyezés két fő oka: —mutat rá a szerző— —a szemléletmód, és a vezetői „rövidlátás”. Nem leigázni kell a természetet, hanem vele barátságban élni. Ehhez rendszerszemléletű közelítés szükséges. A szerző összefoglalja a rendszerszemlélet öszszetevőit, bemutatja a döntéshozatali rendszer modelljét. Demonstrációs ereje van a Velencei-tó megmentéséről adott tudósításnak. A gazdag példaanyag a szerző egész könyvét átható komplex szemléletű felfogás helyességének, jó igazolása. A környezetvédelemben nem szűkülhet be néhány éves előrelátásra. Hosszú távú időhorizont átlátására van szükség, ehhez pedig átfogó prognosztika készítését fejti ki részletesebben. Természetesen felveti ehhez a korszerű információs rendszer kiépítésének szükségességét. „Az utólagos környezetvédelem sokkal drágább, mint a megelőző jellegű környezet-karbantartás” —írja. Éppen ezért a környezeti ártalmakat keletkezési helyükön kell kiküszöbölni, mérsékelni. Ezért nagy a felelőssége a termelő tevékenységet fejlesztő vezetőknek, hogy mennyiben tudnak a természettel „barátságban élni”. A fejezet további értékes mondanivalóját hordozza „A szervezés, mint a környezetvédelem hatékonyság növelő tényezője” című rész, amely a konkrét szervezési modellek mellett, az alkotó munka szervezésének összetevőit, alkalmazását mutatja be. Még ebben a fejezetben találkozhat az olvasó a hulladék okozta sok-sok ártalékt öszszetevőivel, technológiáival, a hulladékok kezelésének, tárolásának korszerű módszereivel. Végül a szerző könyvében többször is visszatérő szépirodalmi hivatkozással buszúzik: „Devecseri G. ’’Vigyázz Kit ezüstlő köréből kihajított az ég, Ember vigyázz a földön. Úgy élj, hogy kárt ne tégy” (Dr. Magyar József) IPARGAZDASÁG 41 1985. június