Irodalmi Magazin, 2015 (3. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1. szám - Balaton
Jókai Mór A BALATON VŐLEGÉNYEI Elbeszélés az életből A Balaton kegyetlen tündér. Minden évben új vőlegényre vár. Gyakran szélcsendes időben elkezd háborogni, forró, rekkenő nappal; azt mondják olyankor: azért háborog, mert még ez évben nem kapta meg áldozatát, még nem halt bele senki. Ha megkapta, aztán elcsendesül. S hogy tudja vőlegényeit csábítani! Mosolygó arcot mutat, az eget tükrözi vissza, rezgő délibábban táncoltatja zöldülő partjait, habjainak moraja csupa csókcsattogás. Mind beljebb csalogatja a gondtalan csónakost. Egyszer aztán rázendíti neki a nászzenét; hej hogy süvölt a szél! hej hogy harsog a hab! Nincs öleléséből menekülés többé! Az áldozat küzd, vergődik, elmerül. Ott van a nászágy megvetve számára fehér csigahéjakból, kecskeköröm kagylókból, puha zöld hínárból. Télen, mikor sík tükörre van fagyva, odacsalogatja ragyogó kristály lapjára a halász legényeket; ígér nekik gazdag nászhozományt: csupa ezüst, ami benne úszik; élő ezüst. Egyszer aztán rázendíti a nászzenét; hej hogy pattog a jég! hej hogy fütyül a szél! A sík jégtükör darabokra szakad; a kristály mozaik szétbomlik; egy fehér szigeten úszik befelé az elrabolt ifjú legény. Ember meg nem szabadítja őt: a Balaton viszi egyre tovább; a jégsziget összetöredezik alatta: az áldozat fölött összecsap a hullám, s a menyegzői nyoszolya kárpitja összeborul: a jégtorlasz. Odalenn vetve számára az ágy, szép fehér homokból, tarka kavicsokból. Aztán a melyik vőlegényét nem szereti a szeszélyes tündér, kidobja nagy hamar a partra: „vigyétek! temessétek el!” De a melyiket megszereti, azt eltartogatja keblére szorongatva hetekig, hónapokig, félesztendeig; elviszi magával csoda messziségre: álló víz a hulláma, mégis mérföldeket tevő távolba elbujdosik alatta a megszeretett vőlegény, s mély örvények fenekén, hová napfény le nem hat, alszik menyasszonya keblén. A Balaton csak a férfiakat válogatja, azok közül is az ifjakat, s az ifjaknak is a javát, szépét. Ez a történet, amit elbeszélek, ott folyt le a szemünk előtt; egyszerű emberek szavai szőtték össze: el-elpihent, meg-megújult, most már be van fejezve. Harmadéve a tavaszi nagy viharok alatt a balatonfüredi fürdő hídját elszakította a hullám. A hosszú faépítményen egész nap keresztül csapkodott a hab: estére leemelte azt cölöpébről, s a szél vitte azt a habok hátán. Két cselédje a fürdőintézetnek, két régi hű cseléd, látva a kárt, csónakra kapott, kötelet, horgonyt vitt magával, s utána evezett az elszakított hídnak. Az egyik kocsis volt, a másik kertész. Mikor már rajta voltak a vízen, akkor tudták meg, hogy nem mesterségük a hajósság. A hullám keresztül kasul csapkodott csónakukon, s egy erős tárlat rohamában eltörött a kormánytimon. Ekkor aztán nem tudtak magukon segíteni többé, a szél meg a hab ragadta őket a nádas felé. Onnan lehetetlen kivergődniök. Nemsokára eltűntek a sűrű nádberekben, s onnan csak segélykiáltásaik hangzottak át a szélzúgáson, hullámcsattogáson. A nádas gonosz világ a hajósnak. Rosszabb a tengerek szikláinál. Vékony, hajló, lengedező szálak az ellenségei; egyenként törékeny fű, együtt a legyőzhetlen pokol. A hajós, kit a szél a nád közé vert, nem tudja hasznát venni evezőinek, s a hullám szabadon forgatja csónakját, a nád nem védi ellene. Mikor a csónak felfordul, az elmerülő érzi lábai alatt a földet, melybe a nád gyökerét verte, de nem léphet rajta; homlokát érintik a nádlevelei, a folyondár virágai, de nem kapaszkodhatik beléjük, nem adnak támaszt; hiába tud úszni, nem veheti hasznát, a nád nem engedi; alig néhány ölnyire tőle a part, ki is vergődhetne talán, de nem talál ki: a nád elveszi az eszméletét. A parton jajveszékelve futkosnak az emberek: férfiak, aszszonyok, gyermekek. Egy fiatal legény siet az úsztató felé, a vállán két evezővel. Ott táncolnak a hab hátán a tutajhoz kötve a halászcsónakok. Egy darab fából vájt járművek, a nevük „lélekvesztő”. A legény izmos, derék szál ifjú, kipirult, életteljes arccal, kalapja mellett virágbokréta, sárga violából. Félretolt bőrköténye, a mellé dugott baltája bizonyítja, hogy ácslegény. A hosszú partsétányon szemközt találkozik egy vele egyívású legénnyel. Ez halavány, sápadt, magas fiú, szelíd arcvonásokkal. Ez a kertészlegény. - Hová sietsz, Józsi bátyám? - kérdi a kertészlegény, hozzácsatlakozva a sietőhöz. - Beleugrom egy lélekvesztőbe s megyek az apámat kimenteni. A szél beverte őket a nádasba, ott felfordulnak. A kertész tud úszni, de az apám nem tud. Hallod, hogy jajgat szegény anyám! - Ha te is oda találsz veszni, majd még jobban is jajgat. Széchy Gyula: Vihar a Balatonon (Sziklay János: A Balaton és vidéke, 1890) 2015/1 IRODALMI MAGAZIN V 40