Irodalmi Magazin, 2018 (6. évfolyam, 2-4. szám)
2018 / 2. szám - Katonák, költők, szerelmek
• „A ZSARNOKOK TORÁN NÉPEK VIGADJANAK benne napvilágot, mint a Rásüt az esthajnal... vagy a Van-e olyan... kezdetű versek. Tényleges hatásuk ezeknek a kiadványoknak egyébként azért nehezen megbecsülhető, mert nem tudjuk, hogy pontosan mennyi is jelent meg belőlük. Ezek ugyanis tipikusan alkalmi kiadványok voltak, amelyeket elolvasás után nemigen őriztek meg, az önkényuralom korában pedig kimondottan üldözték őket. Pogány Péternek köszönhetően jó néhány elpusztult füzetke címét is ismerjük, és ő tette közzé az ismert szövegek nagy részét a Riadj magyar! című kötetben 1983-ban. Ugyanakkor néhány éve előkerültek olyan ponyvakiadványok, amelyeket ő sem ismert. A nagy évek hangulatát ezek a versek esztétikai értéküktől függetlenül híven adják vissza. Hogyan értékelhetők történeti forrásként? A szerzők egy része hangsúlyozza, hogy szemtanúként beszéli el az adott eseményt; különösen igaz ez az 1848. nyári vagy őszi délvidéki harcokat megörökítő ponyvakiadványokra. A tartalmi elemzés alapján ez sok esetben valószínűnek is tűnik, vagy legalábbis nem zárható ki. Például kimondottan hiteles adatokat örökített meg az a verstöredék is, amely az 1848. október 16-18-i agyagfalvi székely gyűlést követő hadieseményeket mutatja be. Az országos fontosságú eseményeket megörökítő ponyváknál már inkább azt tételezhetjük fel, hogy a költő a sajtóban olvasottakat igyekezett közérthető formában továbbítani a nagyközönséghez. Ugyanakkor igen fontosak mentalitástörténeti forrásként , hiszen többek között azt mutatják meg, hogy miként kívánt szólni az értelmiség a nép tömegeihez, mi volt az a beszédmód, amellyel elérni remélték a parasztságot vagy a városi közvéleményt. A leveretés utáni megtorlás a tollforgatókat sem kerülte el. Kiket érintett? Versért szabtak-e ki halálos ítéletet? Ha Petőfi túléli a szabadságharcot, milyen ítélettel sújtották volna? A költők közül verseikért viszonylag kevesen kaptak büntetést. Czuczoron kívül tudtommal egyedül Sárosi Gyulát ítélték el és börtönözték be, igaz, ő több évig ült - de hát az Arany Trombita valóban mindenben megfelelt a felségsértési perrel kapcsolatos követelményeknek, hiszen a dinasztia ellen izgatott és a köztársaság mellett agitált. Ez persze nem jelenti azt, hogy a költők-írók mindegyike büntetlen maradt volna. Vajda Jánost, Degré Alajost, Petőfi Istvánt, Bozzai Pált besorozták, s ez a sors jutott Lisznyai Kálmánnak is - holott ő nem is volt katona. Vörösmarty és Bajza bujdosott. Mindkettejük forradalom alatti magatartását megvizsgálták a hatóságok, de végül is büntetlenül maradtak, holott Bajza a Kossuth Hírlapja szerkesztője, Vörösmarty pedig képviselő és a Kegyelmi Szék tagja volt. Néhány napig Arany is bujdosott, de aztán hazatért, s őt sem bántották. Jókai már hosszabb ideig rejtőzködött a Borsod megyei Tardonán, majd remek történetet talált ki a felesége, Laborfalvi Róza által szerzett komáromi menlevélről, amelynek birtokában bántatlanul hazatérhetett a kár, hogy az egészből egy szó sem igaz. Jókai egyébként joggal gondolhatta, hogy jobban teszi, ha egy időre eltűnik a hatóságok szeme elől. 1849-ben előbb az Esti Lapok, majd a Pesti Hírlap szerkesztőjeként jó néhány alkalommal olyan kifejezések futottak ki a tolla alól, amelyek felségsértőnek minősültek. 1849. május 17-én pl. „átkozott emlékű dinasztiaként” említette a Habsburg-házat. A másik ok legalább ilyen súlyos volt. 1848 őszén Pán Jellasicz címen humoros hőskölteményt írt Jellacic magyarországi hadjáratáról, s ebben tiszteletlen hangon nyilatkozott nemcsak a horvát bánról, hanem I. Ferenc József édesanyjáról, Zsófia főhercegnőről is, akit Jellach szeretőjeként aposztrofált. Medgyes Lajos néhány hetes vizsgálati fogságot szenvedett, s eltiltották a papi hivatás folytatásától. Némi bujdosás után bántatlanul hazatért Nagy Iván, Szász Károly vagy Lévay József is. Az új rendszer alapvetően nem törődött a költőkkel és írókkal, még ha a legendák szerint közülük többeket akartak halálra ítélni és kivégezni. Igazán komoly veszélyben azok forogtak, akik képviselők vagy az államigazgatás tagjai voltak. Maga a tisztogatás persze így is igen alapos volt, de, ismétlem, a megtorlás logikája alapján elsősorban azokat érintette, akik állami alkalmazottak voltak - s ez a sor a tisztektől a hivatalnokokon át egészen a papokig vagy az állami uradalmak személyzetéig terjedt. A „firkászok”, lett légyen szó akár költőkről, akár újságírókról, kívül estek ezen a csoporton, így inkább egyéni szerencsén vagy szerencsétlenségen múlott, hogy ki köt ki börtönben, és ki marad szabadlábon. A kimondottan exponált lapok szerkesztői persze jobban tették, ha „alámerülnek”. A radikális Marczius Tizenötödike egyik szerkesztője, Csernátoni Lajos például emigrált, a másik szerkesztő, Pálffy Albert pedig évekig bujdosott. Hogy Petőfivel mi lett volna, nem tudni. Az ő helyzete anynyiban bizonyosan eltért a többiekétől, hogy szinte nem volt olyan 1848-49. évi osztrák körözési lista, amelyen ne szerepelt volna — azaz, ellenétben mondjuk Arannyal vagy Jókaival, az ő tevékenysége valóban elérte a császári-királyi hatóságok ingerküszöbét. És ismerve a költő heves természetét, aligha titkolta volna mindazt, amit írt és tett, s ami egy vérmesebb hadbíróság előtt akár végzetessé is válhatott volna. 2018/2-IRODALMI MAGAZIN • 77