Irodalmi Magazin, 2018 (6. évfolyam, 2-4. szám)

2018 / 2. szám - Katonák, költők, szerelmek

• „A ZSARNOKOK TORÁN NÉPEK VIGADJANAK benne napvilágot, mint a Rásüt az esthajnal... vagy a Van-e olyan... kezdetű versek. Tényleges hatásuk ezeknek a kiadvá­nyoknak egyébként azért nehezen megbecsülhető, mert nem tudjuk, hogy pontosan mennyi is jelent meg belőlük. Ezek ugyanis tipikusan alkalmi kiadványok voltak, amelyeket elol­vasás után nemigen őriztek meg, az önkényuralom korában pedig kimondottan üldözték őket. Pogány Péternek köszönhe­tően jó néhány elpusztult füzetke címét is ismerjük, és ő tet­te közzé az ismert szövegek nagy részét a Riadj magyar! című kötetben 1983-ban. Ugyanakkor néhány éve előkerültek olyan ponyvakiadványok, amelyeket ő sem ismert. A nagy évek hangulatát ezek a versek esztétikai értéküktől függet­lenül híven adják vissza. Hogyan értékelhetők történeti forrásként? A szerzők egy része hangsúlyozza, hogy szemtanúként beszéli el az adott eseményt; különösen igaz ez az 1848. nyári vagy őszi délvidéki harcokat megörökítő ponyvakiadványokra. A tartalmi elemzés alapján ez sok esetben valószínűnek is tűnik, vagy legalábbis nem zárható ki. Például kimondottan hiteles adatokat örökített meg az a verstöredék is, amely az 1848. október 16-18-i agyagfalvi székely gyűlést követő hadiesemé­nyeket mutatja be. Az országos fontosságú eseményeket meg­örökítő ponyváknál már inkább azt tételezhetjük fel, hogy a költő a sajtóban olvasottakat igyekezett közérthető formában továbbítani a nagyközönséghez. Ugyanakkor igen fontosak mentalitástörténeti forrásként , hiszen többek között azt mu­tatják meg, hogy miként kívánt szólni az értelmiség a nép tö­megeihez, mi volt az a beszédmód, amellyel elérni remélték a parasztságot vagy a városi közvéleményt. A leveretés utáni megtorlás a tollforgatókat sem kerülte el. Kiket érintett? Versért szabtak-e ki halálos ítéletet? Ha Petőfi túléli a szabadságharcot, milyen ítélettel sújtották volna? A költők közül verseikért viszonylag kevesen kaptak bünte­tést. Czuczoron kívül tudtommal egyedül Sárosi Gyulát ítél­ték el és börtönözték be, igaz, ő több évig ült - de hát az Arany Trombita valóban mindenben megfelelt a felségsértési perrel kapcsolatos követelményeknek, hiszen a dinasztia ellen izga­tott és a köztársaság mellett agitált. Ez persze nem jelenti azt, hogy a költők-írók mindegyike büntetlen maradt volna. Vajda Jánost, Degré Alajost, Petőfi Istvánt, Bozzai Pált besorozták, s ez a sors jutott Lisznyai Kálmánnak is - holott ő nem is volt katona. Vörösmarty és Bajza bujdosott. Mindkettejük forradalom alatti magatartását megvizsgálták a hatóságok, de végül is büntetlenül maradtak, holott Bajza a Kossuth Hírlapja szer­kesztője, Vörösmarty pedig képviselő és a Kegyelmi Szék tagja volt. Néhány napig Arany is bujdosott, de aztán hazatért, s őt sem bántották. Jókai már hosszabb ideig rejtőzködött a Borsod megyei Tar­­donán, majd remek történetet talált ki a felesége, Laborfalvi Róza által szerzett komáromi menlevélről, amelynek birtoká­ban bántatlanul hazatérhetett a kár, hogy az egészből egy szó sem igaz. Jókai egyébként joggal gondolhatta, hogy jobban teszi, ha egy időre eltűnik a hatóságok szeme elől. 1849-ben előbb az Esti Lapok, majd a Pesti Hírlap szerkesztőjeként jó néhány alkalommal olyan kifejezések futottak ki a tolla alól, amelyek felségsértőnek minősültek. 1849. május 17-én pl. „átkozott emlékű dinasztiaként” említette a Habsburg-házat. A másik ok legalább ilyen súlyos volt. 1848 őszén Pán Jellasicz címen humoros hőskölteményt írt Jellacic magyarországi had­járatáról, s ebben tiszteletlen hangon nyilatkozott nemcsak a horvát bánról, hanem I. Ferenc József édesanyjáról, Zsófia fő­hercegnőről is, akit Jellach­ szeretőjeként aposztrofált. Medgyes Lajos néhány hetes vizsgálati fogságot szenvedett, s eltiltották a papi hivatás folytatásától. Némi bujdosás után bántatlanul hazatért Nagy Iván, Szász Károly vagy Lévay Jó­zsef is. Az új rendszer alapvetően nem törődött a költőkkel és írókkal, még ha a legendák szerint közülük többeket akartak halálra ítélni és kivégezni. Igazán komoly veszélyben azok fo­rogtak, akik képviselők vagy az államigazgatás tagjai voltak. Maga a tisztogatás persze így is igen alapos volt, de, ismét­lem, a megtorlás logikája alapján elsősorban azokat érintette, akik állami alkalmazottak voltak - s ez a sor a tisztektől a hi­vatalnokokon át egészen a papokig vagy az állami uradalmak személyzetéig terjedt. A „firkászok”, lett légyen szó akár köl­tőkről, akár újságírókról, kívül estek ezen a csoporton, így in­kább egyéni szerencsén vagy szerencsétlenségen múlott, hogy ki köt ki börtönben, és ki marad szabadlábon. A kimondottan exponált lapok szerkesztői persze jobban tették, ha „alámerül­nek”. A radikális Marczius Tizenötödike egyik szerkesztője, Csernátoni Lajos például emigrált, a másik szerkesztő, Pálffy Albert pedig évekig bujdosott. Hogy Petőfivel mi lett volna, nem tudni. Az ő helyzete any­­nyiban bizonyosan eltért a többiekétől, hogy szinte nem volt olyan 1848-49. évi osztrák körözési lista, amelyen ne szere­pelt volna — azaz, ellenétben mondjuk Arannyal vagy Jókaival, az ő tevékenysége valóban elérte a császári-királyi hatóságok ingerküszöbét. És ismerve a költő heves természetét, aligha titkolta volna mindazt, amit írt és tett, s ami egy vérmesebb hadbíróság előtt akár végzetessé is válhatott volna. 2018/2-IRODALMI MAGAZIN • 77

Next