Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Monoszlóy M. Dezső: Szonett koszorú
J. Kostka rajza Monoszlóy M. Dezső: Szonett koszorú Elő- és utószó Valaha magamnak voltam sziklabérc. Mint tengerfenéken vesztegelő vulkán, a kimondhatatlant is magamban tudván, úgy feszült a sorsom rajtam mint a férc. Színaranyat nekem rejtett csak az érc, átfészkelődtem a szürke napok hurkán, a meglepetések képletét kutatván sorsomon töprengni buzdított az ész. Ma már csak másoknak vagyok csendes fészke holnapi sasoknak eszmef elesége, kik szárnyat bontva vállamról leszállnak. Megértőbbé lettem a tűnő jelenhez, minden új nap holnap hitével keresztez, barátja lettem a nemző halálnak. 1. Valaha magamnak voltam sziklabérc, kincseket titkoló és önző kőtömeg, a kamasz míg másra torz nyelvet öltöget, színaranynak véli azt, mi benne réz. Fülledt kaptárokba vagy gyűjtötte méz megfényesítette a hámló bőrömet, szaporán mentem, mint kit titkos őr követ, és nagyravágyásra buzdított az ész. Valami kaján meglepetés kacagtatott, féktelen kívántam a győztes holnapot, mikor rugón ugrom vak sorsom fölé. Miközben ijedtszemű törpe társaim gugolva nagyságom hűs, hosszú árnyam ünneplőn mondják majd: minden az övé!