Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Berkó Sándor: Nem vagy magadban
A kötet első említésre méltó verse, a „Vers az öreg napszámosról“, amelyben a mondanivaló, — mint Juhász Gyula egyes forradalmi költeményeiben — csak az utolsó strófában domborodik ki. A napszámos megalázottsága és hajbókolása mögött ott rejlik az „ezredéves gyűlölet“, de azért munkájához, parasztsorsához úgy viszonyul, mint ahogy Ady zsellérei „A grófi szérűn“-ben. („Érzik titkon, hogy az övék / E bús élet s a kalász.“) Költői profilját és verseinek attitűdjét azonban elsősorban a vészt és pusztulást sejtető és láttató motívumok, görcsös és intő kiáltozások, fiatalságát és életét óvó-féltő gondolatainak, érzéseinek kitárulkozásai határozzák meg. Származás és elkötelezettség, élettragikumának közeledése költeményeinek különös színezetet ad és atmoszférával lengi körül. Fiatal költők rendszerint olyannyira mások utánzására szorítkoznak, ismert mintaköltőktől átveszik a nyelvet és a formát, s nem is eléggé kiegyensúlyozott hangvételük és gondolatvezetésük, hogy sokszor nehéz őket elhatárolni, elválasztani és költői művüket külön jellemezni. Berkó — a kimutatható visszaütések ellenére is — egyéni és fejlődésében is rögzíthető, körülhatárolható! Abban az évben írta első jelentős verseit, amikor Európa népei előtt az osztrák Anschluss-szal a hitleri „Lebenrsraum“ kiterjesztésének gondolata határozott, erőszakos formában való megvalósítása első ízben zajlott le. Az adott történelmi időszak helytállást követelt. Berkó látta, tudta, hogy nincs sok ideje hátra, és ezt a „Sirató ének“-ben, egyik későbbi versében meg is írta: ... előbb-utóbb a holnap már engemet is tank alá nyom. Nem menekülhet hát álomvilágba, nem tanulmányozhat és utánozhat modernistákat, hanem tartalmas, vaskos, egyszerű szavakkal kell kifejezni a realitást. Természeti képei és leírásai a hagyományokból nőnek ki: aprólékosan és átfogóan ábrázol, mindent kimond és megfest, mint egy naturalista művész. „Kép“ című költeménye például festői élénk varázsolása az utazásnak. Ezzel nagyon is rokon az „Autóval egy falun“ című verse: itt is kizárólagosan vizuális költő marad. Mindkettőben fellelhető az a néhány versére jellemző sajátság, hogy saját magát állítja előtérbe s önmagában hozza össze a valóság és költői látomás szálait. Talán a kötet legjobb és legérettebb verse, az „Ének a Tátra alján“ is a költő helyének leírásával kezdődik, de midőn tekintete a magasságot kémleli, odavágyik teljes énjével. Kötődése és hozzáidomulása az akkori könyörtelen szlovákiai valósághoz azonban oly erős, hogy nem tud menekülni. Meztelen nyakamat földhöz cövekelték Tátra fenyőivel. Két jó karom, Nyugat s Kelet ringatója, átszegezve ível dübörgő rögökön, lábaimat saját hazám fúrta átal... Szemem homályosul, lassan feketébe olvad a világgal... Víziói az európai ellenállás és jajkiáltás magányból feltörő hangját süvöltik búsan és iszonyún borzongva. Kisebbségi irodalmunk létjogosultságát és küldetését az egyetemes magyar irodalommal azonban leginkább ezek a művészi látomások és versekké hevített helyzetfelismerések olvasztják össze. Győry Dezső is ekkor alkotta legmaradandóbb költeményeit. Berkó valószínűleg magatartásával és költészetével kissé utánozta is és hangvételt kölcsönzött tőle, de itt-ott szinte többre is tellett erejéből, vitatizmusából. „Hazám, Európa“ c. versében elkövetkezendő sorstragédiáját európai problémává tudja növeszteni és duzzasztani, mert a fasizmus térhódítása és háborúvá izzadása számára azt is jelenti, hogy „elvesztjük mindazt, ami éltet, én téged és te engemet“. A költő előrelátása beigazolódik. 1942-ben már idejével sem rendelkezik, és írni is csak éjszakánként írhat, de a vén kontinens is akkor élte leggyászosabb napjait. Ilyen körülmények között születik meg „Az éj enyém még“, amelyben Radnóti Miklós-os hangvétellel érzékelteti akkori helyzetét. Berkó Sándor szig-vérig a szlovákiai magyar élet költője volt, hiszen költészete az egyetemestől elüt és helyhez kötődik-fűződik. Nem a magyar Alföld és rónák tisztelőjeként és szépségeinek, jellegzetességeinek megéneklőjeként bontakozik ki előttünk, hanem az erdők, ormok, bércek, Tátra fenyveseinek bűvös-bájos fensége és varázsa ad művészetének megfelelő és jellegzetes színezetet. A sugallat gyökere és alapmotívuma az itteni táj és világ, élet és valóság! Mindezt legjobban az „Ének a Tátra alján“, a „Szlovenszkói tájkép“ és a „Szó nélkül“ c. költeményei dokumentálják. Példaképeit is elsősorban a szlovákiai magyarság irodalmi-szellemi vezéregyéniségeiben látja: Győry Dezsőben, Fábry Zoltánban, Forbáth Imrében. Hozzájuk verset írt, sorait nekik ajánlotta. Velük és mellettük vállalta a harcot, amelynek értékén az sem csorbít, hogy időnként a szökés és elvágyódás gondolata is foglalkoztatta. Nyelvezetében és stílusában szintén kimutathatók bizonyos sajátságok.