Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - FIGYELŐ - Bajomi Lázár Endre: A szürrealista költészet (Részlet a szerző Szürrealizmus című készülő könyvéből)
A kérdések sodrában csak két érdemleges írást tartalmaz: Brogyányi Kálmán: Magyar könyv Szlovenszkón és Párkány Lajos: Népfőiskolát a szlovenszkói magyarságnak. A Fejfákon elhalt irodalmárokról emlékeztek meg a szerkesztők. Bátor tett volt, hogy az V. kötetben cikket közöltek József Attila halálának körülményeiről és elhanyagolt sírjáról halálának első évfordulóján (Mártonvölgyi László), s a tomboló fasizmus közepette lehozták a Mondd, mit érlel..., Eperfa és a Mama című verseit. A Figyelő rovatban rövid könyvismertetések jelentek meg a hazai és magyarországi kiadványokról, melyek ha nem is hű, de jellemző képet nyújtottak a korabeli irodalmi életről. Az elmondottakhoz hozzáfűzhetjük, hogy minden fogyatékossága és hibája, következetlenségei és mulasztásai ellenére figyelmet keltő, s immár hagyományértékű munkát végzett a „Híd“ kiadói vállalkozás. Munkatársai súlyos politikai és gazdasági helyzetben megkísérelték a szlovákiai magyar, a cseh és szlovák irodalom átfogó képét bemutatni. Célkitűzéseiket nem tudták maradéktalanul teljesíteni, amihez hozzájárultak a kedvezőtlen körülmények, apolitizmusuk, liberális, sokszor szakszerűtlen válogatási és szerkesztési elveik, ideológiai és irodalmi-esztétikai következetlenségeik egyaránt. Bajomi Lázár Endre : A szürrealista költészet . Hogy a líra miért a szürrealista kaland fő vadászterülete, aligha szorul magyarázatra. A szürrealizmus, ez a legújabb és legvégletesebb romanticizmus, természetesen a legalanyibb műfajban érzi magát leginkább otthon. Ha ősöket és elődöket keres, majdnem mindig poétákra akad (Nerval, Novalis, Hölderlin, Rimbaud, Lautréamont, stb.), ami igazán nem meglepő, hiszen a tudattalan sokkal szubjektívebb szellemi „raktára“ az embernek, mint a tudat, az álom sokkal egyénibb és színesebb, mint a gondolat, amely elsősorban társadalmi termék és a nyelv szócsövén keresztül a közmegértés előmozdítója. Az az irányzat, amelynek bányája a tudattalan, festőkalapácsa az önműködő írás és csilléje a kép, természetesen támaszkodik a költészetre, a legkötetlenebb és legalanyibb műfajra. Nem csoda hát, ha a szürrealisták roppant vers zuhatagot (persze szabad versről van szó!) zúdítottak a világra. E tény megállapítása után azonban rögtön fel kell tennünk a rosszindulatúnak tetsző kérdést: mi maradt belőle? Valóban, ha megkérdezzük, ki a legnagyobb szürrealista költő, a kérdezett nyomban zavarba jön. Természetszerűleg jön az ajkára a felelet: hát persze, André Breton ... igenám, de (és ez a de is természetes és azonnali) Breton igazán a prózában, az esszében, a csapongva ugra-bugráló, s ugyanakkor már-már klasszikus veretű prózában nagy, sőt — urambocsá’! — közérthető, még akkor is, mikor álomképeket elemez (A közlekedő edények, 1932) vagy a titokzatos véletlen (szerinte: „objektív“ véletlen) játékából von le légből kapott következtetéseket, mint Nadja (1928) című „regényében“. S ha egy jeles, minden bizonnyal a századokkal is dacoló szürrealista költeményt kérünk számon a mozgalom valamelyik lelkes hívétől, akkor is csak zavart hallgatás vagy mellébeszélés a válasz, illetve legjobb esetben egy olyan vers megnevezése, mely az elfogulatlan bíráló szemében egyáltalán nem látszik maradandónak vagy tüzetesebb vizsgálat után kiderül, hogy nem is (vagy alig) szürrealista. Gaetan Picon, a legkiválóbb francia kritikusok egyike, kijelenti, hogy az igazán szürrealista produkció „irodalmilag szinte jó (Részlet a szerző Szürrealizmus című készülő könyvéből) figyelő